Nagyon sok filmes alkotó próbált meg hozzányúlni a holokauszt témájához, valamint a náci ideológiák és a zsidóság viszonyához és ezek rendre mind jól sikerültek és be is találtak. Jelen írásom tárgya pedig teljesen új szemszögből közelíti meg ezt a problémakört és talán állíthatom, hogy ennyire intelligensen még nem sikerült ezt a témát vászonra álmodni. Taika Waititi a Jojo Nyuszival még, ha szatíra is olyan humorral, alázattal és emberséggel áll a fent említett témakörhöz, hogy le a kalappal!
A történet főszereplője Jojo (Roman Griffin Davis) apja nyomdokain lépdelve arról álmodik, hogy egyszer majd ott állhat az általa fanatikusan imádott Hitler mellett, mint a testőre. Gyermeki gondolkodásmódjából adódóan megteremt magának egy képzeletbeli Adolf-ot (Taika Waititi), aki folyamatosan segít neki kiigazodni a náci ideológiák és Hitlerjugend kacifántos labirintusában. A problémák ott kezdődnek, amikor kiderül, hogy bizony Jojo édesanyja, Rosie (Scarlett Johansson) egy Elsa (Thomasin McKenzie) nevű zsidó lányt rejteget a padlásukon. Kettejük kapcsolata pedig teljesen felkavarja főhősünk érzelmi és hitbéli világát.
Waititi nevét leginkább a Thor: Ragnarokból ismerheti a hazai publikum, de, azért található más, leginkább független film is a tarsolyában, olyanok, mint például a Hétköznapi vámpírok és a Vademberek hajszája. Ezen művekből, ahogy a Jojo Nyusziból is rendre sugárzik Waititi szarkasztikus és intelligens humora, amely olykor határokat feszegető, de egyáltalán nem ízléstelen és céltalan. Legújabb alkotásában pedig maximumra járatta a zsenijét, hiszen nem átallott neki mindkét oldallal viccelődni és eközben olyan emberiség kritikát rakott le az asztalra, amilyet talán még az Élősködőknek sem sikerült. A humor mellett ugyanakkor nem félt bemutatni a borzalmakat is, hiszen még a film első fele kedélyes és vicces, a komolyabb részek pedig tompítják ezeket, addig a film második etapjában 180 fokos fordulatot vesz a cselekmény és a poénok itt már csak a szívszorító és rendkívül komor hangulatnak hivatottak olykor elvenni az élét. Mindezt pedig olyan profizmussal teszi, hogy egyik irányba sem borul el a mérleg, hanem végig megtartja a balanszot. Továbbá nagyon egyedi és különleges beállításokkal is dolgozott Waititi, amelyeken egyértelműen érződik a Wes Anderson által való ihletettség, hiszen nem egy jelenetben éreztem őt visszaköszönni. A színészvezetésre sem lehet panaszunk, bár ilyen szereplő gárda mellett ez nem is meglepő.
A színészek pedig egytől-egyig lubickolnak a szerepükben és látszik rajtuk, hogy élvezték az egész folyamatot. Waititi, olyan Hitler karikatúrát hozott le, hogy leszakad a plafon és még Charlie Chaplin is kalapját emelné előtte. A Sam Rockwell (Három óriásplakát Ebbing határában), Rebel Wilson (Tökéletes Hang), Alfie Allen (Trónok harca) trió pedig olyan szinten parádézik és rúgja tökön a náci ideológiákat, hogy öröm nézni. Johannson újfent megmutatta a Házassági történet után, hogy bizony van benne még kraft és nem csak egy csinibaba. Thomasin McKenzie (V. Henrik) pedig kisujjból hozza az éteri szépségű, bizonytalan, de mégis rendkívül erős hívatlan vendéget. A két újonc előtt pedig le a kalappal nem tudom mikor láttam ennyire ügyes gyerekszínészeket vásznon. Archie Yates, annyira cuki, mint nyomi fiú, hogy ezek után egyenesen várom a vele készülő Reszkessetek betörők rebootot. Roman Griffin Davis pedig nem, hogy köröket ver játékában a 2010-es évek nagy gyerekszínészeire, mint például Finn Wolfhard (Az) vagy Jacob Tremblay (A szoba), hanem át is értelmezi a gyerekszínész fogalmat. Minden egyes rezdülése hiteles és azonosulható mindezt pedig, olyan éretten és profin tálalja, hogy megsem fordul a fejünkben, hogy egy tizenkét éves kisfiút nézünk.
Az pedig, hogy Waititi egy tíz éves gyerek szemszögén mutatja be a hitleri Németország borzalmait az egyenesen vakmerő, rizikós és abszolút tökös húzás volt. Ebből adódóan pedig következik, hogy a film legnagyobb erőssége az, hogy maga Jojo karaktere a valaha volt legnagyobb metafora az emberiségre. Hiszen a főhős mi vagyunk, a nézők, az emberek és ebből egyértelműen érződik, hogy a rendező mit is gondol igazán az emberiségről. Mert, amikor a film vége felé lesöpri az asztalról, a háború, a rassz és a náci ideológiák kérdését, akkor ott áll előttünk az ember csupaszon, önnön valójában és ami addig számított már eltörpül és átveszi a helyét a morális és erkölcsi kérdések hada. Ekkor pedig rádöbbenünk, hogy bizony társadalmi kérdésekben még mindig ott tartunk szellemileg, mint Jojo tíz évesen. Azt hiszem ennél nagyobb kritikát rólunk nem is tudott volna Waititi rendezni és írni, továbbá örülök, hogy itthon csak idén mutatták be és nem tavaly, mert így mondhatom, hogy a Jojo Nyuszi nagyon magasra tette a lécet és nem lesz könnyű megugrani.
