Egy űreposz kapcsán általában két kérdés fogalmazódik meg a nézőben, amikor leül a vászon elé: vajon mennyire fog látszani a felvételen, hogy stúdiómunka eredménye, illetve hogy mennyire lesz a témája a valóságtól elrugaszkodott. Kétségtelen, hogy azok a rendezők, akik történeteik gerincét a deep space közegébe helyezik, azok szabadabban mozoghatnak, jobban elengedhetik a fantáziájukat, az alapjaitól kezdve saját világot teremthetnek. A Csillagok között üdítő kivétel ez alól, mert úgy mutatja be a fizika és az űrkutatás csodáit, hogy közben az nem megy a látvány és a történet élvezhetőségének rovására, miközben valódi tudománnyal találkozunk.
Bevallom, nem szeretem a blockbustereket. Általában túl nagy a hype körülöttük, és van, hogy „csakazértse” nem nézem meg őket, kivéve, ha valami nagyon megfog velük kapcsolatban. A Csillagok között számomra egészen addig ismeretlen volt, amíg Hans Zimmer, korunk egyik legzseniálisabb filmzeneszerzőjének munkásságát el nem kezdtem követni. Egy jól megválasztott dallam sokat tud javítani (vagy akár rontani) a mű megítélésén, így amikor meghallgattam a hivatalos filmzenealbumot, nem volt kérdés, hogy ezt a mozit bizony érdemes megnézni. Zimmer komponálása nagyban hozzájárul a történet drámai hangulatának ábrázolásához, mesterien elhelyezett dallamai fokozatosan, de mégse tolakodóan jelzik a néző számára, hogy mikor mi fog történni. Aki tehát rajongja a filmzenéket, az nem fog csalódni.
Christopher Nolan nem hazudtolta meg magát, a 169 perces, eposzi hosszúságú játékidővel elkészült művet nem üresjáratokkal és felesleges elemekkel tarkította, hanem minél több drámát és tudományos fantasztikumot próbált meg belepréselni. És ebbe az időkeretbe aztán sok minden belefér: családi viszontagságok, csillagközi utazás, leszállás idegen bolygókon, és még Matt Damonnak (Mentőexpedíció, Bourne-trilógia) is van reménye a hazatérésre. Ahogy megszokhattuk, a rendező most is színészóriásokat szerződtetett, például a film alapötletét adó, majd annak forgatása során tudományos tanácsadóként részt vevő, Kip Thorne elméleti fizikust mintázó Brand professzort kedvenc színésze, Michael Caine (Az olasz meló, Batman-trilógia) formálta meg. Joseph Coopert, drámánk főhősét Matthew McConaughey (Töketlen idők, Kapcsolat) alakítja, aki mindent bevet: ha kell, sír, ha kell, bátor szívű hős, de szükség esetén ki is tud borulni. A film alatt a karakterét nézve végig az volt az érzésem, hogy ezeket a jeleneteket színésztanoncoknak kéne vetíteni, mert, bár hitelesen formálja a családjáért aggódó, szerető édesapát és a vakmerő egykori NASA-pilótát, játéka patikamérlegen van kimérve, tudatosan, pontosan adagolta az érzelmeket, profibb munka volt, mint amennyire átélhetőre sikerült. Kislányához, Murph-höz, akit felnőtt szerepben Jessica Chastain (Fékezhetetlen, Bíborhegy) játszik, különleges kapcsolat fűzi, a sztori végéig izgulhatunk, hogy vajon sikerül-e betartania neki tett ígéretét, miszerint hazatér hozzá a csillagközi expedíció után. A női vonalat erősíti Anne Hathaway (A kezdő, Az ördög Pradát visel), aki Amelia Brandet, Brand professzor lányát formálja meg. A monumentális alkotások egyik szükségszerű kelléke a szerelmi szál, amire jelen esetben a történet végéig kell várnunk, de szerencsénkre Hathaway karaktere nem csak ezért szerepel a filmben.
A nem túl távoli jövőben játszódó cselekmény szerint a Földet ismeretlen növénypenész sújtja, ami ellen, úgy tűnik, nincs menekvés. A házukban felfedezett gravitációs anomáliák segítségével Cooper és kislánya eljutnak a föld alá száműzött NASA-bázisra, ahol szembesülnek a tudomány jelenlegi állásával: csillagászok féreglyukat fedeztek fel a Szaturnusz mellett, amin keresztül egy másik, fekete lyuk körül keringő galaxisba lehet eljutni, oda, ahol élhető bolygókat találtak. Eddig egyszerű a történet, de ha figyelembe vesszük, hogy a három felfedezett bolygó a fekete lyuk közelében kering, és hogy Einstein relativitás-elmélete szerint az idő egy ilyen égitest körül sokkal lassabban telik, megérthetjük, hogy miért lesz olyan komoly konfliktus az utazás Cooper és Murph között. A kaland azonban kezdetét veszi, az Endurance fedélzetén Cooper és Amelia mellett helyet foglal még Romilly (David Gyasi) és Doyle (Wes Bentley) is, szárnysegédjeik pedig Nolan futurisztikus robotlényei, TARS és CASE lesznek.
A Csillagok között egyik nagy előnye, hogy képes az űrutazás távoli képét egészen testközelivé tenni. Sok, kozmoszban játszódó filmmel az a baj, hogy a díszlet, a szereplők, a téma túlságosan rideg, távol áll a hétköznapi embertől, ezért a néző nehezen tudja magát a karakterekkel azonosítani. Itt azonban az első perctől kezdve úgymond a földön állunk, nehézkesnek, már-már reménytelennek érezhetjük a helyzetet, a katasztrófák, bár nincsenek megmagyarázva, a mieink, bármikor megtörténhetnek. A képi megoldások részletgazdag kidolgozása, az IMAX-re tervezett látványvilág, a színek, a hangulatok mind úgy lettek kialakítva, hogy beszívják a nézőt, ne legyen idegen érzés belesimulni a történetbe. Bár a film műfaja science fiction, ahogy haladunk előre, rájövünk, hogy a hosszú játékidő nemcsak az asztrofizika látványvilágának elég, hanem bőven jut idő a főbb karakterek személyes szálainak kibontására is. Többször át is billenünk a dráma és a sci-fi határvonalán, mindez valahogy mégis egyensúlyban marad, így elmondhatjuk, hogy ez a film ennek a két műfajnak a tökéletes fúziója. Nolan remekül egyensúlyozza a két szálat, szemtanúi lehetünk apa és lánya, fizikus és tudós gyermeke, emberiség megmentése vagy család viszontlátásának dilemmája – csupa olyan kérdés, ami a tartózkodóbb nézőnek is lehetőséget ad a gondolkodásra, beleélésre. Drámai jellegéből adódóan a film során több könny folyik százon, mint amennyi az éves átlagos csapadékmennyiség az Alföldön, így nem alaptalan az a kritika, hogy a szereplők minden nehezebb szituációt sírással oldanak meg. A látvány miatt azonban megéri ezen átúsznunk, mert amit a vizualizációs csapat itt vászonra vitt, azt még a Caltech tudósai is megirigyelhetnék. (Meg is irigylik, a szimulációs programra, amivel többek között a Gargantua nevű fekete lyukat is ábrázolták, a tudományos világ azonnal lecsapott, azóta is azt használják űrbéli egzotikus égitestek bemutatására.)
Azok a nézők, akik valamennyire is kedvelik a csillagászatot, bőven el lesznek látva tudományos részletekkel. A színészi játéknak és a magyarázó párbeszédeknek köszönhetően olyan otthonosan mozoghatunk ebben a közegben, mintha mindig is ezt tanultuk volna. Megtudhatjuk, hogyan működik a féregjárat, hogyan hat az emberre az extrém gravitáció, és némi fikcióval eljuthatunk egy fekete lyuk belsejébe is. A filmet sok bírálat érte amiatt, hogy túl szájbarágósan magyaráz, de egy olyan történetben, ahol a négynél több dimenziójú terekről, hiperkockáról és Einstein relativitás elméletéről kell beszélni, szerintem erre szükség is van. Itt jegyezném meg, hogy az alkotással egyidejűleg Kip Thorne jóvoltából elkészült egy könyv is, Az Interstellar és a tudomány címmel, melyben a filmben előforduló tudományos igazságokat, megalapozott sejtéseket és nettó fikciókat tanulmányozhatja az, akit a sztori megfogott. Érdemes azon is átrágnia magát az embernek, sok minden világossá válik a segítségével. Thorne egyébként két évvel a film megjelenése után megosztott fizikai Nobel-díjat kapott a gravitációs hullámok sikeres detektálásáért, melyet a mozi forgatásakor még megalapozott sejtésként használtak a történethez.
A Csillagok között tehát egy vérbeli űreposz, tudományos szempontból méltó követője Robert Zemeckis 1997-es Kapcsolatának. Tele van monumentális jelenetekkel (kedvenceim az árapály és a dokkolás rész), melyek igazán látványosak, egy-két kisebb kivételtől eltekintve a legkevésbé látható rajtuk a számítógépes rásegítés. Színészóriások profi játékukkal kalauzolnak el minket a távoli űr rejtett titkaihoz, hiteles tényeket és megalapozott sejtéseket ötvöznek fikciókkal az átlagember számára elérhetetlennek tűnő világról, teszik ezt Hans Zimmer lenyűgöző zenéjére, mindezt pedig megfejelik a történet szempontjából fontos emberi kérdések boncolgatásával, jelenről és jövőről való gondolkodásra késztetve mindannyiunkat.
