Ki gondolná, hogy ha a rómaiak nem is, de a filmek milyen sokat adtak nekünk… Nem csak a kikapcsolódásra, a móka-kacagásra, a velőtrázó okosságokra vagy a katartikus könnyekre gondolok, bár elsősorban nyilván ezért nézünk filmeket. Jelen értekezés azokra az instant beszédpanelekre fókuszál, melyeket a mozijáró-tévénéző entellektüel bármikor előránthat a tarsolyából, hogy hallgatóságát lenyűgözze, illetve a tényleges gondolatok előállításához időt nyerjen.
No de induljunk a kályhától, sőt mögüle. Sokszor elhangzik az iskolai irodalom-tananyag összeállításának indoklása kapcsán az ún. általános műveltség kérdése. Engem annak idején a világból ki lehetett ezzel kergetni. Gyerekként úgy gondoltam, hogy van valami titkos társaság, olyasmi, mint a Szabadkőművesek (akikről hézagos olvasmányélményeim alapján évekig azt hittem, hogy valamiféle habarcsban és téglában utazó szakmai gyülekezet). Ez a titkos társaság titkos könyvbe foglalta a titkos Általános Műveltséget, és aki be akar kerülni közéjük, annak a könyv alapján le kell vizsgáznia. Szorgalmasan képeztem magam tehát a szigorú próbákra, miközben anyám, aki a jelek szerint a Rendnek valami magasabb szintű főpapnője lehetett, soha nem mulasztotta el, hogy emlékeztessen, mennyire sokat ártanak az Általános Műveltségnek a Sátán olyan jellegű trükkjei, mint a képregény, a sci-fi és az 1941 után készült mozifilmek. Mire felnőttem, végre magam is megtapasztaltam, mekkora móka az Általános Műveltség. A közösen felmondott (és bizonyos kötelező jellegű ivari motívumok mentén átköltött) versekkel kombinált orbitális berúgások valóban életre szóló barátságokat kovácsoltak. Ennél többet szegény Általános Műveltség nem nagyon tud, de az akolmeleg, amit biztosít, nagyon kellemes. (Hogy az idézgetett irodalmi-művészeti alkotások fognak vagy nem fognak az illető lelkivilágán és tanul-e belőlük bármit is, az már az Általános Műveltség, illetve a közoktatás világán messze-messze túlmutató kérdés.)
Az általános iskolai tananyag az akolmeleg-teremtés szempontjából azért praktikus, mert a legtöbb ember, ha akarja, ha nem, szembetalálkozik vele. Az én fiatalságom alatt csak egy dolog tudta vele felvenni a versenyt: a film. Az általános műveltség szupervirulens mutáns gyermekének, a filmes idézetek kultúrájának Magyarországon kiváló táptalajt teremtett a számszakilag egy (utóbb az üstököspályán hasító fejlődés nyomán már két) darab tévécsatorna, ráadásul a filmek hosszú évekig a mozik műsorán maradtak.
A továbbiakban hangsúlyozottan a szóban elhangzó, közösségteremtő idézetekről lesz szó, az Internet térhódításával megjelenő képes-szöveges mém-kultúrával ebben a cikkben nem foglalkozunk (akkor sem, ha egyébként a két terület minimum 50 százalékban átfedést mutat).
Kezdjük a vizsgálódást mindjárt a legszűkebb tartománnyal, a családi filmidézetekkel. Kinek ne öntené el melegség a szívét, mikor a gyermekéhez érkező kis vendég 20 percen át lapít néma kussban az asztal végén, mert képtelen a számára totál ismeretlen mozis utalásokból álló beszélgetésbe bekapcsolódni… A családi filmes idézeteket természetesen nagymértékben befolyásolja a családban található gyermekek kora, nálunk például alapvetően az elmúlt 14-15 év rajzfilmtermése határozza meg. A mi kedvencünk a mindenki más által elfeledett „Robotok” című animációs film, mely minden élethelyzetre nyújt valamilyen felülmúlhatatlan életbölcsességet. Családtag nem léphet ki úgy a kapun, hogy valaki ne üvöltené utána barátságosan, hogy „Sok sikert a gonosz tervedhez!”, és senki nem ülhet le békében zenét hallgatni, mert valaki okvetlenül hátba vágja majd, hogy „Imádom az ipari gépzenét, rezonálok rá!” De nem csak a Robotokból idézgetünk. Bele se kezdek most abba, hány olyan instant választ adtak drága csemetéim kezébe a Lucky Luke-rajzfilmek, melyek miatt többször megfordult a fejemben a kitagadás és/vagy a disszidálás gondolata. Ha pedig a gyerek azzal kezdi az iskolából hazajövet, hogy „Van egy rossz hírem”, akkor a párbeszéd (az év végi jegy várható karakterisztikájától függetlenül) a Kung-fu panda halhatatlan sorai nyomán kötelező jelleggel úgy fog folytatódni, hogy
– Ugyan, Si-fu, nincs rossz hír meg jó hír, csak hír!
– Anya, egyest kaptam!
– Hát, ez csakugyan rossz hír.
Ugyaninnen származik egyébként az éjszakai hűtőfosztogatások jelszava is („Ha zaklatott vagyok, akkor eszem”), illetve a random ellőhető „Panda! Nem mossuk bele a hónaljunkat a Szent Könnynek tavába”. Bármit is találjanak gyermekeim az ételben, ami nem hús, kötelező jelleggel meg kell hallgatnom az „Én nem szeretek enni, én imádok! És ami nem tetszik, nem nyelem le” szabadverset (L’Ecsó). (És ha már ételek: ha legközelebb valaki receptet kér tőlünk telefonon, próbáljuk meg belecsempészni valahol félúton az üvegesrepárolom és a zsírjárasütöm közt Gru halhatatlan szavait, miszerint „összezsugorítom, megragadom, ráülök a wc-re…”. Tuti siker.)
Nem tudom, máshol milyen gyakran hangzik el a kisdedek bármiféle ellenkezésére válaszul, hogy „Akkor mossa ki az alsógatyádat az emberiség” (Hihetetlen család). Nálunk naponta. Ötször. Ugyanebből a forrásból legalább ennyire népszerű az elveszett csetreszek keresgélése közben a „Hol. Van. A. Szuperruha???” is.
Nyilván a gyerekek is felnőnek apránként, és szélesedik a horizontjuk. Ennek megfelelően a szó legszorosabb értelmében MINDEN rohadt reggel rám ordít valamelyik kretén a konyhában (a’ la’ Bohém Rapszódia), hogy „Csak a kávéfőzőt ne!”, de nálunk az is a mindennapok része, hogy az álmélkodó látogatót az ajtóban az elmés gyermek a „Ne vegyetek drogot! Legyetek popsztárok, és megkapjátok ingyen!” üdvözléssel fogadja (Igazából szerelem). A családi szlenget persze nem csak a gyermekek alakítják. Lányom haverjánál például (remélhetőleg…) nem a legkisebbek adták a cuki bolyhos törpenyúlnak a kissé hosszú, de legalább baromi nehezen becézhető „A személyzet mosson kezet” nevet (a Sacha Baron Cohen-féle Diktátor ihletésére).
Ezzel el is érkeztünk a következő kategóriához, széles körben használt filmes idézetekhez. Ezek többsége erősen korosztályfüggő, de mint látni fogjuk, az igazi nagyágyúk több generáció számára kommunikációs fegyvert képviselnek.
Jómagam az (erős…) negyvenes korcsoportba tartozom. Mi vagyunk azok, akik többek között a Sógun c. tévés sorozaton nőttek fel, ennek megfelelően a nyolcvanas évek elején a Katica csoport rangidőseiként szertartásos meghajlással és a „Domo, Toranaga szama” formulával köszöntük meg az óvónéninek a tejbegrízt. (Az ellenőrizhetetlen eredetű, de ettől még garantáltan igaz városi legenda szerint az akkori japán nagykövet a szomszéd óvoda udvaráról hallatszó párbeszédek hallatán nem akart hinni a fülének…) Ami ennél is fontosabb: szüleinkkel együtt mi alapoztuk meg a Bud Spencer-filmek sehol máshol nem tapasztalható istenkultuszát. Mi bármilyen (de BÁRMILYEN…) élethelyzetben el tudjuk sütni a „Pisztácia kifogyott, csokoládé nem is volt” klasszikust. (Ha jól emlékszem, nekem az esküvőmön a templomi szertartásba is sikerült beleszőnöm egy adott ponton, leendő anyósom legnagyobb örömére.) Anyuka-apuka életkora azonnal belőhető, ha a szerencsétlen gyerek Döntő Meccsén a lelátóról felharsan a „Csak a Puffin lekvár ad neked erőt és mindent legyőző akaratot” biztatás, és semmivel nem lehet úgy kiakasztani a bottal hősködő kiskölköt, mint hogy „Anulu fakardocskája eltörött”. A „Bunkó vagy Bugsy” általános iskolás korunk óta alapsértés, ami akár a jóreggelt helyett is elmegy, és minden boltos kedvence, amikor a bevásárlást végző középkorú házaspár a tíz deka sajt jellegű ömleny kikérése során azzal ökörködik, hogy „Jobb, ha te mondod, a te hangod mélyebb”. Mit is mondhatnék még, Zsugabubuskáim, mármint azon felül, hogy ha kicsi a tét, a kedvem sötét.
Hasonlóképp magyar specialitás az őshazájában azóta gyakorlatilag teljesen elfelejtett Csengetett Mylord imádata a kilencvenes évek óta. A brit tévésorozat hazánkban (és sehol máshol) a mai napig műsoron van, és nem születhet olyan internetes megnyilvánulás, ami alá valami agytröszt oda ne rittyentené, hogy „Az finom lesz”, „Hova vezetne ez?” „Hisz ezt mondja maga is, nem igaz, Mrs. Lipton?”, illetve „Már az idejét se tudom, mikor .…. utoljára” (pontozott rész az adott politikai felbuzdulás függvényében tetszés szerint kitölthető). Saját gyerekeim bármely szülői utasítást faarccal nyugtáznak le az „Igenis, Mr. Twelvetrees” formulával, és elég egyet tüsszentenem, valamelyik máris megjegyzi, hogy „Ó, szegény pára”. A téma megunhatatlan, amíg veszett lelkek vándorolnak, Magyarországon a Csengetett Mylordot citálni fogják. Pedig az ilyesmi átkozottul veszélyes.
Itt kell megemlítenünk egy másik olyan, angol nyelvű filmet is, ami szülőhazájában soha nem volt igazán népszerű, nálunk viszont a mai napig az idézetek kimeríthetetlen forrása, ez pedig a Ford Fairlane kalandjai, vagyis a film, melynek megtekintése sokak szerint olyan, mint sajtreszelővel rejszolni. A Csengetett Mylorddal ellentétben itt nyilvánvaló a magyar siker titka: akkoriban (1990) még relatíve szokatlan volt, hogy egy filmben ilyen mennyiségben szerepeljenek Csúnya Szavak, ráadásul nemzetünk csótánya személyében ehhez sikerült találni egy felülmúlhatatlan szinkronhangot is. A szolidabb idézetek közül talán a „Lehettem volna a halászok detektívje” és a „csak nem gondoltátok, hogy kifingattunk egy ilyen baszott drága koalát” viszi a pálmát (OK, az utóbbi talán nem annyira szolid…), de tegye fel a kezét az az Ánusz hadnagy, aki a kilencvenes években nem koccintott arra, hogy „Eszem-faszom megáll”. Aki kíváncsi a teljes repertoárra, különös tekintettel egyetemi kedvencünkre, a gusztustalansági-verseny leírására, az keresse meg maga, én aztán ide nem másolom az egész filmet.
A brit humor csimborasszóját képviselő Gyalog-galoppot még olyanok is sokszor idézik, akik pedig sose látták. Azért itt, a specifikusan hazai popkultúra elemeként említem meg, mert bár külföldön is kultstátusznak örvend, és ezernyi idézet forrása, nálunk a magyar szinkron extra nagyot dobott rajta. (Azóta is vérre menő viták zajlanak a szakmában, hogy hol végződik a fordítói szabadság, és hol kezdődik a szégyentelen átköltés, no de elég a dalból, fiúk!) Személyes kedvencem a „Hörcsög volt az a jó anyád, az apád meg fókabajszú ganéjtúró” (soha a büdös életbe nem fogom megtudni, honnan jött a „fókabajszú ganéjtúró” és mennyire kell ahhoz betépni, hogy valakinek ez az eszébe jusson…). Nyilvánvaló dobogós helyet érdemel a „nyúlon túl”, „a kicsit túlspilázta a szerepét”, vagy a „hozzatok nekem egy rekettyést” is. Voltaképp egy nagyon-nagyon nagy dobogóra lenne szükségünk az összes favorit felsorolásához. A Gyalog galopp azon ritka filmek egyike, melyekből akár 10-15 sort is fejből idéznek az arra érdemesek (pl. a „Háromig legyen a te számolásod” monológ, vagy a minden komoly családi beszélgetés bevezetőjét képező „Anarcho-szindikalista közösség vagyunk…”).
Mielőtt az igazi erőspistás-gulyáskrémes ízesítésű magyar idézetekre rátérnénk, röviden utalnék még azokra az angol-amerikai kultúrkörből származó mémekre is, melyek magyar és nemzetközi viszonylatban egyaránt viszonylag gyakran előkerülnek. Kezdjük mindjárt a Gyalog galopp testvérével, a külhonban-belhonban egyaránt népszerű Brian életével. Biggus Dickus legalább akkora népszerűségnek örvend külföldön, mint nálunk Fikusz Kukisz, és politikai allegóriákban glóbusz-szerte gyakran megjelenik a Júdea Népe Front és a Júdeai Népfront. (A kivételek közé tartozik a „He’s not the messiah, he’s a very naughty boy!”, melyet külföldön bárki kézből folytat az első pár szó után, de magyarul nem lett ennyire népszerű.)
A nemzetközi kategóriába tartoznak továbbá az angolul-magyarul egyaránt működő Star Wars idézetek („Az erő legyen veled” és verbális agglomerációja) és a Harry Potter összes, hétköznapi párbeszédekben is prímán elsüthető varázslata. Közel 30 éve népszerű a Schwarzenegger-féle „I’ll be back” (tetszőleges nyelven) és a Hasta la vista baby is (ez ugyan NEM „Ahoj poplacsek” szlovákul, de ez utóbbit is nyugodtan vehetjük filmes eredetű mémnek). Sűrűn találkozhatunk (leginkább angolul) a „Kill me” fordulattal az Alien 4-ből, és virágzó, önálló karriert futott be a világ összes nyelvén a Gyűrűk urából a „Mordorba nem szokás csak úgy besétálni” is. Külön sokoldalas fejezetet érdemelne a South Park-szubkultúra, melynek legközismertebb magyar nyelvű klasszikusai a „Megölték Kenny-t! Szemetek!” és „A drog rossz, értem?”. (A South Parktól mi is számos, gyakran használt családi kedvencet kaptunk, így pl. az „ostobenkó kurva” szakkifejezést, Mr. Garrison komplett karácsonyi dalát (merry fucking Christmas), illetve azt a sajátos viselkedési elemet, mikor valamelyik gyanútlan felebarátunkra teli torokból ráüvöltünk, hogy „Csőre Gábor”). A nemzetközi kategória végén szeretném megemlíteni az örök klasszikust, melynek aktuális politikai szájízhez igazított eredeti magyar szinkronjából igen sok minden kimaradt, ez pedig nem más, mint a Casablanca. Legendás utolsó sora, a „This is the beginning of a beautiful friendship” (Ez egy gyönyörű barátság kezdete) nálunk évtizedekig ismeretlen volt. A Casablancához köthető természetesen a „Játszd újra, Sam!” is, amely ugyan még véletlenül sem hangzik el a filmben ebben a formában, de attól még annyira népszerű idézet, hogy Woody Allen egy teljes filmet bazírozott rá (amely viszont túlnyomórészt valóban létező Casablanca-idézetekre épül).
Az igazi magyar idézeteket kezdjük egy olyan filmmel, ami VALÓBAN megújította a nyelvet, és fordulatai teljesen beépültek a mindennapi életbe, ez pedig nem más, mint a szegény ember 1984-e, a több mint 50 éve készült, de (sajnos…) soha aktualitását nem veszítő A tanú. A „fokozódik a nemzetközi helyzet” félmondatot mára teljes természetességgel használják akár azok is, akik miatt esetleg épp fokozódik a nemzetközi helyzet, mindnyájan tisztában vagyunk vele, hogy a tények makacs dolgok (ellenben nem is sejtettük, hogy egyszer még békaemberekkel fogunk találkozni), és azt is mindenki tudja, hogy Pelikán elvtárstól egyszer még kérni fognak valamit. Utóbbit már vízimadár és elvtárs nélkül is hallottam emlegetni, olyanoktól, akik tuti hírét se hallották a filmnek. Elvitathatatlan klasszikus a „hagyjuk meg a szexualitást a hanyatló nyugat ópiumának”, és újságcímmé nőtte ki magát a magyar narancs.
A mozgóképes evolúció furcsa fordulata, hogy A tanú szellemi örökségét egy rajzfilm vitte tovább, ez pedig a Macskafogó. Már majdnem rendszerváltás volt, de még csak majdnem. Már majdnem bármit lehetett mondani, de még csak majdnem. A Macskafogó nem volt olyan pengeéles politikai szatíra, mint A tanú. De majdnem. Gyakorlatilag teljes egészében fennmaradt a nép ajkán, minden sora idézhető (különös tekintettel Mr. Teufel ikonikus egysorosaira). Egyik-másik aranyköpés itt is úgy épült be a köztudatba, hogy sokan már az eredetét se tudják, mint pl. a „Mehetünk vissza a balettbe ugrálni” vagy a „Nyomja meg a piros gombot, és nyugodjon békében”. Én önkényesen megint csak a saját kedvenceimet ragadnám ki a választékból: „A főnök és az alkalmazottak közti harmónia a sikeres együttműködés biztos záloga” „Maga akkor a legundorítóbb, amikor kedves próbál lenni”, „Pedro, amigo mio, ma is konzervvért iszunk! Kár lenne ezért a tehetséges gyerekért” és természetesen a történelemtanár híres személyeket firtató bármely kérdésére magabiztosan bevethető „A fickó, aki a műlábában csempészte a heroint?”
A Macskafogónál talán kevésbé ismert az 1985-ös Egészséges erotika. Pedig kevés olyan film van, ami teljesen újradefiniálta a magyar nyelvet, helyesebben szólva kilencven percnyi, szinte már túl tömény esszenciába sűrítve bemutatta az anyanyelvünk elleni összes olyan merényletet, melyet a pártfunkcionáriusok és az Ünneplő Tömeg az elmúltharmincévben elkövettek, v.ö. „Ha nincs mondva, erre torzió nincs se”. Az Egészséges erotikának köszönhető a „ladagyár”, az „ünnepeljünk perkelttel”, és az „elsak és elsnők”. (Valamint családi kedvencünk, a kizárólag Haumann Péter hangján pontot érő „Bassza meg a veres seggű ördög”.)
Az 1991-es Csapd le csacsi az egyik kedvenc magyar filmem, és számos családi idézet, így pl. az „Az a te bajod, hogy túl sok időt töltöttél vidéken és nem fejlődött ki az agyad” forrása. Bár egyes sorait, így a „piros fényt neki, az megnyugtatja” klasszikust másoktól is hallottam már, az alkotás sajnos lassan elfelejtődik. A kilencvenes évek legnagyobb magyar mémgyára talán a Csinibaba volt. (Nem, nem fizetett le Tímár Péter, igen, más filmekből is használunk idézeteket, de én most a Csininabáról fogok értekezni. Ha tetszik, ha nem.) A mai napig népszerű a „pepsi-cocacola”, a „Helsinki, az már nyugat?”, a „Hiába, minden nő kurva” vagy a háziasszonyok örök jelszava, az „én is visszamegyek a mosókonyhába, oszt szétmaratom a tüdőmet a jó kis forró gőzzel”.
Ezzel átlépünk a második évezredbe, és ott nyomban meg is állunk a 2001-es Üvegtigrisnél, nem azért, mert később nem születtek filmek és idézetek, hanem azért, mert innentől egy darabig nem éltem itthon, és jóvátehetetlenül kimaradtam a folyamatosan fejlődő nyelvi leleményekből. Az Üvegtigrist lehet szeretni meg nem szeretni, de nem lehet tőle elvitatni a halhatatlanok sorába lépett ízirájder öcsém-et, a fapumát, a húsz éve minden pultos életét megkeserítő egybubis ásványvizet, illetve „Mennyire vagy túsz? Sörhöz odaférsz?” egysorost, a „Mivel csináljak ezt meg azt” jellegű kérdésekre adandó obligát „Anyáddal” választ, a „Csokikám, ne beszéjjé spanyolul, mert nem tudsz” reakciót, és még sorolhatnám hosszasan.
Utóirat:
Maga a téma több száz oldalas bölcsész disszertációk alapja is lehetne (sőt, valószínűleg volt is). Egészen biztos vagyok benne továbbá, hogy akármelyik olvasónk tizenötször annyi idézetet tud az összes itt szereplő filmhez, mint én, sőt abban is, hogy tizenötször annyi filmhez fel tud sorolni ütős utalásokat. Ez a kis gyűjtemény nem törekszik – nem is törekedhet – a teljességre, és célja pusztán a szórakoztatás, a nosztalgiázás meg a csupa szép szeretet.
