Jonathan Glazer legújabb filmjével bizonyítja, hogy képes arra, amire a legnagyobbak: bármilyen műfajú filmet forgat, bármennyire tér el korábbi alkotásaitól, keze nyomán műalkotás születik. Egy pompás, nyomasztó, ironikus, katartikus mozgókép-kiállítás, amelyet sok mindenki látni fog, aki a művészmozik kulturális vonzáskörzetébe esik, aki pedig vakon kezd neki, mert imponálónak tartja a film 5 Oscar-jelölését, valószínűleg értetlenül hagyja majd el a mozitermet, viszont nem élménytelenül.
A radikális művészfilmes formát egyesíti Glazer a holokausztfilm tematikájával, sajátos művészi víziója és Martin Amis regényének alapjai mellett pedig a haláltábor-drámák alműfajának erőteljes kikezdése és újragondolása teszi egyedivé alkotását. Egyértelmű filmes előd a magyar, Oscar-díjas Saul fia, amelyet a nézőt a népirtás testközeli nézőpontba való helyezése miatt tekintett a szakma forradalminak. Az Érdekvédelmi terület hasonlóan fontos kontextusa még az említett díjátadó holokauszt-tematikával alakított kapcsolata: nem csak az „aki Oscart akar nyerni, népirtást kell annak filmre venni” anekdotákból tudjuk, hogy az Akadémia különös érzékenységet mutat a leginkább reprezentált múlt századi globális trauma irányába és néha még az áldozatokkal keltett hatást is kész elismerni a minőségibb konkurens alkotások helyett. Az említett film viszont újító jellege miatt, szembe-menve a trauma-feldolgozás eddig ismert mozgóképes formáival, egy egészen unikális, pszichés síkon mozgó, lélektani történetet kombinál az irónia arcpirító erejével. Nem csoda, hogy az A24 le is csapott rá.
A színészi repertoár széles skáláját szemléltető és mindvégig kiválóan, erőteljesen alakító Sandra Hüller Hedwig Höss szerepében egy, a haláltábor közvetlen közelében élő családanyát testesít meg, aki a virágok és gyerekek gondozásával tengetett mindennapjaiban élete csúcspontjára és álmára ismer, miközben nem hajlandó tudomást venni az összképet rontó rendszeres kiáltásokról és lövések gyakori zajáról. A „lelkeket felszabadító létesítményt” nem helyezték csak úgy a szomszédba: a családfő, Rudolf Höss – akit Christian Friedel visszafogott alakítása tár szemünk elé – az intézmény vezetője, így a kitüntetett, közeli otthon is a munka járuléka. A rendező a felvázolt helyzetet jó ideig nem látja el tényleges konfliktussal és nem is segíti a történet megértését, ugyanis csak zajlik az élet. A mindennapok egyszerűsége, az ismétlődő folyamatok hétköznapisága univerzalizálja a karaktereket, így a cselekményben egy egyszerű családanyát, egy fenntartó férjet és a környezetüket láthatjuk gyerekekkel, úszómedencével, szolgálólánnyal. Glazer ezzel a megoldással valami elképesztőt hajt végre: egy holokausztfilm legfőbb gonosztevőit mindennapjaik banalitásának bemutatásával, a lehető legnagyobb mértékben humanizálja és ha szimpátiát nem is épít, helyette a korszak ördögi figuráit átlagemberként ábrázolja. Hedwig és Rudolf ugyanúgy eszik, iszik, alszik és megy munkába, mint mindenki más, de hát mégiscsak valakinek el kell követnie azokat az emberiségellenes bűntényeket. És semmi következménye nincs? Az élet megy tovább?
Miközben szembesülünk a bűnösök emberi oldalával, nem tudjuk figyelmen kívül hagyni a háttérben történteket, a hangsávra visszaszorult pusztító valóságot. A humanizálás mellett a kontextus teremti a kontrasztot: a leghétköznapibb tennivalók átlagos elvégzése felháborítóvá válik annak fényében, hogy a szomszédban „halomszámra hullanak” és Glazer ezzel az arcpirító valóságtagadással sem fél ironizálni. Ugyanis aki a pokolban mennyországra ismer, az vagy hazudik magának, vagy nem tud különbséget tenni a kettő között, a Höss család pedig talán egyszerre mindkét bűnt elköveti: az előbbi esetben tudomást sem vesz róla, hogy mi zajlik a szomszédban, emiatt nem ad helyet morális szempontoknak és ezzel párhuzamosan amennyit nem tagad le, azt rögtön a szükséges kategóriába sorolja.
A cselekménytelenség felszíne alatt a rendezőtől megszokott komoly pszichológiai alap ezúttal is kulcsszerepet tölt be, de nem csak a háttérben, ugyanis minden egyes apró gesztus és utalás, egy véres csizma és a folyóvízbe ömlő emberi hamutömeg számos megnyilatkozás mellett egy környezetre kivetülő valóságelem, amely a tagadásban élők mindennapjait újra és újra elárasztja. Az Érdekvédelmi terület a gaztettekben közreműködők pszichés állapotát boncolgatja és a lélek mélyén egy olyan csúf igazságot sejtet, amely nem az elkövetők elemi gonoszságára, hanem egy alapvető emberi romlási folyamatra vezethető vissza, ez pedig mindenkiben lehetőségre találhat.
A brit alkotó filmjéről ezúttal is elmondható, hogy a pszichés állapothoz kapcsolódó hanghatások és a háttérzajok különösen atmoszférikus elegye mellett nagy szerepet kap a tájjal alkotott kapcsolat. Kikapcsolódásképp már az elejétől fogva igyekeznek Hössék a tábortól messzebb, a természetbe elvonulni, mert az idilli folyópart lombos, zöld látképe egy olyan valóságot jelent, amely nem készteti a benne élőket a tagadására. Később viszont a család szétszakadni kényszerül Rudolf áthelyezése miatt, Hedwig viszont maradni akar a gyerekekkel Auschwitz első számú szomszédjaként, mert mindig is ilyen életről álmodtak. Ezzel pedig a film fő kérdésévé válik, hogy milyen hatása van a rémtettek tartós szellemi és fizikai közelségének.
Glazer borongós, ironikus alkotásában, a szemléltetett világ banalitásával humanizálja a gonoszt, de megemlékezésével kicsit sem relativizál. Az alkotói minőség nem traumatizáltságról árulkodik, hanem a továbblépés lehetőségét kínálja, ugyanakkor figyelmeztet a korszakok felett álló bűn fogalmának közelségéről, amelyre nehezebb fókuszálni, ha a traumái miatt a múltban él egy társadalom. Az Érdekvédelmi terület kétségtelenül forradalmi alkotás és a holokausztfilm-történet egyik újabb állomását jelenti, ugyanis nem él az erőszak vizuális megjelenítésének eszközével és nem épít ellenségképre sem. A népirtást lelki alkatok csatájának ábrázolja és a konkrét bűntettek reprezentálásának megtagadásával a holokausztot egy tragédiának kezeli a sok közül. Glazer filmjében a megemlékezése méltányosan megrázó, a lelki sebek feltépése helyett pedig, azok ápolását szorgalmazza, miközben egy összeforrt hegként tekint a holokausztra a történelem szövetén. Ez a távlatosság egyszerre lenyűgöző és megnyugtató, de a halálgépezet emberi fogaskerekeinek működése változatlan: a történelemnek nincs vége, csak éppen még regenerálódunk a XX. század viszontagságaiból.
