Ha valaki megnézi a film előzetesét, azonnal el tudja dönteni, hogy érdekli-e ez az alkotás vagy sem, hiszen már az első képkockák felfedik: kosztümös, meleg szerelmi történetet dolgoz fel, nem túl szemérmesen.
Azonban ennél többről van szó.
A film ugyanis mexikói alkotás, és egy valós történet adja a hátterét. Olyannyira valós a történet, hogy az 1901-ben kirobbant botrányról úgy írt a kor egyik híres mexikói újságírója, mint „a mexikói homoszexualitás feltalálásáról”. Ez abban az értelemben igaz is volt, hogy a botrányig Mexikóban ez a jelenség soha nem vált közbeszéd tárgyává, mintha nem is létezett volna.
A kevés tény, melyről tudomásunk van, a helyi újságokból és feljegyzésekből származik. 1901. november 18-án hajnalban a rendőrség rajtaütött egy illegális bálon, melyen 41 női- és férfiruhába öltözött, a mexikói felső tízezret képviselő férfi vett részt. A hatóságok ugyan el akarták tussolni az eseményeket, de a sajtó belemélyesztette a fogát. A pletykák szerint (ez soha nem bizonyosodott be) a partin valójában 42 személyt tartóztattak le. Az egyetlen futni hagyott illető pedig Mexikó következő elnökének veje volt. A „tetteseket” megbüntették, az emberek pedig bevésték elméjükbe a 41, női ruhában együtt táncoló férfi képét (El baile de los cuarenta y uno), mely száz éven át szinonimája volt az azonosnemű kapcsolatoknak.
Ennyit tárnak fel a tények. A film ebből indul, és ebből bont ki egy kitalált kerettörténetet, melyben három szereplő körtáncát figyelhetjük meg. Elsőként megismerjük Ignacio de la Torre y Miert, a hamarosan elnöknek megválasztott Porfirio Díaz vejét. Kemény, már-már szenvtelen karrierista ember képét mutatja, aki beházasodott a politikába. A második szereplő Ignacio felesége, Amada Díaz, aki még nem tudja, hogy férje milyen húrokat penget. Végül megismerjük a társaságot, akit egy személyben Ignacio beosztottja mint szerető képvisel.
Kialakul tehát egy szerelmi háromszög, mely csupán annyiban tér el a „megszokott” férj megcsalja fiatal feleségét felállástól, hogy a férj egy férfival lép félre, sőt, valójában mindig is az azonosneműség vonzotta, tehát valójában nem is a feleségét, hanem annak nemét csalja meg. Amada egy férjet akar, a férj egy szeretőt, és ezért, legalábbis érzelmileg, nem bánik kesztyűs kézzel hitvesével. Eközben zajlik a nagypolitika, ahogy a történet is.
A film érdekessége, és ezért az alkotókat dicséret illeti, hogy a történet megformálásán túl okosan játszanak a nézők érzelmeivel. Vigyáznak arra, hogy senki se legyen túl szimpatikus, mert az igazság valahol mindig középen van. Ignacio kifejezetten kegyetlenül bánik a feleségével, de Ignacio eközben reménytelenül és szenvedélyesen szerelmes egy férfiba. Amada kihasznált, szegény asszony, de ő sem megy a szomszédba keménységért. Ettől válik a film ellentmondásossá, és így némileg szimbolikussá, melynek alapvető mondanivalója az, hogy minden ember ember, minden szerelem szerelem, és az, hogy miként bánunk egymással, az nem a nemiségen múlik.
A film témájánál fogva megosztó lehet. A nemiség vizuálisan is megnyilvánul. Aki megbotránkozik, ha férfiakat lát (alig stilizáltan) szeretkezni, vagy meleg orgia pereg néhány másodpercig a szeme előtt, annak a film nem ajánlott.
Mindazonáltal az LMBTQ-filmek sorába feliratkozó alkotás nem csupán egy újabb megfilmesítése a témának, hanem Mexikó számára ennél jóval több: egy száz éve elhallgatott, vagy csak suttogott történet napfényre viteléről van szó. Talán így érthető lesz majd számos mexikói számára, hogy az egyébként később Mexikó elnökének választott Ignacio de la Torre y Mier miért kapta a „42” ragadványnevet.