Többen érdeklődtek már, hogy mi alapján választom a filmeket, melyekről aztán írok is. Nos, általában a hangulatomra, a film plakátjára, valamint a címére hagyatkozom (a szerkesztői csoportban éppen az utóbbi két információ kerül közlésre). Nem kutakodom kritikák, vélemények után, maximum valamelyik filmes portált pattintom fel, hogy megnézzem pontosan hány perces a film, majd irány a mozi. Az Így csajozz földönkívülivel kapcsán sem történt ez másként.
Érdekes, hogy hazánkban csak idén tavasszal került műsorra, pedig a Cannes-i Filmfesztiválon már 2017 májusában bemutatták John Cameron Mitchell legújabb filmjét. A történet egyébként Neil Gaiman (a Csillagpor és Coraline című regények írója) elbeszélésén alapul. Az 1970-es évek Angliájában járunk, Londonban pörögnek az események. A város prolinegyedének kajla srácai idejük jelentős részét egyenruhákban töltik, viszont az uniformisok alatt punk működések lapulnak. Egyéni világukban underground koncerteket látogatnak, garázszenekarokban művészkednek, buliból buliba áramlanak. Mígnem betoppannak egy egészen különlegesbe, amiben a Földön kívülről érkezettek extravagáns, színes csoportjai varázsolnak, mozognak és cserélnek eszmét egészen egyedi viselkedési és szabályrendszerek mentén.
Az idegenek erős atmoszférájában a punk fiúk lezsibbadnak, így az elején menekülésbe torkollik a helyzet. A kitörési akcióhoz társul egy szépséges és intelligens földönkívüli lány. Hősünk Enn hatalmas érdeklődéssel veszi körbe a különc és szintén lázadó Zan-t. Megismerkednek egymás kolóniáival, szülőtanáraival, mely folyamatnak bájosan vadóc, olykor nyers, de néhol tündérmese jellegű filmkockákon és párbeszédeken keresztül lehetünk tanúi. Megtudhatjuk, hogy deviancia nélkül nincs fejlődés és hogy a templom ugye nemcsak a szó szorosában értelmezhető, hanem bizony, mint bármi más, individuális jelentéssel is bírhat (például létezik a lombtemplom, ami a fa ágai közé épített kuckó, kis házikó).
Az Elle Fanning, valamint Alex Sharp főszereplők mellett felbukkanó Nicole Kidman (Queen Boadicea) punk-papnő szerepben, mintha a Fantasztikus labirintus című filmből Jareth (David Bowie) a manókirály női megfelelője lenne. A film változatos, eseménydús és egy műfajba sem kifejezetten sorolható, mert egyszerre sci-fi, fantasy és romantikus vígjáték is. A záró gondolatok érkezzenek John Cameron Mitchell rendezőtől: “… van a punk fiú és a földönkívüli lány, akik mindketten a szerelmükön keresztül tudnak egy olyan kolóniát létrehozni, ami jobb bármelyik másikukénál. Ami nem a pusztításról és a halálról, hanem a fejlődésről szól. A földönkívüliek elfeledkeztek a szívről, miközben ott lakik a lélek is. A szerelem pont arról szól, hogy beengedjünk valami újat és kiengedjünk valamit magunkból…”
