csütörtök, május 23, 2024

Trending

Hasonlóak

Csillapíthatatlan feszültség – Bács Emese kiállítása

A trash art nevű művészeti ág az elmúlt évszázadban alakult ki. Modern korunk nagy problémája, hogy rengeteg szemetet termelünk, sok ételt dobunk ki, és csak nőnek a nagy hulladék kupacok, a városokban vagy azokon kívül. A hulladék művészet jeles képviselői a kidobandó tárgyakat átteszik egy új valóságba, így mi ezeket más kontextusban láthatjuk. Bács Emese ennek a műfajnak a képviselőjeként mutatja be alkotásait. A KMO Nagy Balogh János termében van kiállítása. Ebben, a város elszemélytelenedett, mégis borzasztóan nyüzsgő közegében a művész otthon érzi magát, bár nem Budapesten született, hanem Brassóban.

Robbanásként tör be agyunkba az a kép, ahogyan ő látja Budapestet. Elindul a városba, tömegközlekedéssel. Ebben a mondatban minden benne van. Egészen pontosan az Árpád híd és a Dózsa György út felé veszi útját, felszáll a metróra, a tömegben közlekedik; fotózik, skiccel, krokikat készít, majd hazamegy és fest. Két-három hónapig is eltart míg megalkot egy-egy képet, de volt már hogy évekig hagyta félkész állapotban és egyszer csak elővette, befejezte. Diákjai is szerepelnek a művein, de még az is előfordult, hogy ők is belefestettek ebbe a festékkel létrehozott történetbe. Láthatjuk, hogy ember ábrázolása kissé groteszk, a mai, elidegenedett valóságban utazva a személytelen valóságot jeleníti meg, azt a világot amiben már szinte mindenkinek mobilja, lap topja, tabletje van, és azokkal játszik, vagy éppen telefonál.

A jelenlegi vírusos időszakban az elidegenedés érzése még erőteljesebb lett, a távolságtartás, és a maszkok elválasztanak minket embereket egymástól. Ez az újfajta életérzés nem kellemes. Ezzel együtt Emese megjeleníti a vírus okozta helyzeteket, és ilyetén módon az ő stresszelő lelke is kivetítődik műalkotásaira, ez az ami a festést kiprovokálja.

A város igazi arcát mutatja meg nekünk, olykor felülnézetből, hasonlóan ahhoz amilyen a metrók térképe. Görbe tükröt tart maga elé, úgy festi le önmagát és tanítványait is, nem sajnálva a festéket. Az utazó embereket némi humorral ábrázolja, mint ahogy a Három Gráciá-ban is láthatjuk, illetve a városi közeg létrehozásakor az átlagembereket festi meg. Durván, vastag rétegekben használja az olajat; szívószálakat, műanyag hálókat, puzzle darabokat épít be munkáiba, vagy éppen a gyerekei által kiselejtezett tárgyakat dolgozza be műveibe.

Előfordul, hogy teljesen objektív módon, felülnézetből térképrészletként tolmácsolja nekünk az Árpád hidat. Ahogy „belenézzük magunkat a képekbe” úgy érezzük egyre jobban azt a fajta zsibongást, ami Budapestre jellemző. Nagy táblaképei olyan színesek, mint a város elegye.

Bár Emese a hegyet is úgy ábrázolja mint egy lakott helyet ahol – végül is lehet élni, mégis nagy a kontraszt a város és a hegyvidék közt. Ő azt mondja egy interjúban: „nem látom annyira pesszimistának a helyzetet, mint amennyire látszik. „
Ő is félelmekkel él, mint sokunk, és kifesti magából azokat. A feszültség, ami benne van egyszer csak feloldódik, és kikerül a képre. A műteremben ahol dolgozik, többen alkotnak; a tér elég tágas, ami fontos, mert ezeket a nagy formátumú alkotásokat nem lehet csak kis rálátással, szűk helyen elkészíteni.

A kiállítás címe: Csillapíthatatlan feszültség. Sok művész érzi ezt, munkájuk közben is érlelődik ez az állapot. A kommunikáció gátló tényezői nem redukálódnak. A civilizáció fejlődésével együtt járnak a betegségek, növekvő népességszám, technikai fejlődés. És hogy mindezek mikor lesznek egyensúlyban? Emese sem tudja rá a választ. Csak fest.

Szőke Anikó
Szőke Anikó
1972-ben születtem, Budapesten. Szabadúszó vagyok, képzőművészettel és írással is foglalkozom, és sokat szoktam emellett kreatívkodni is. Mindkettőt nagyon szeretem művelni. Szeretném, ha az olvasók is értékelnék a munkáimat.