Hogyan lehet egy alkotás egyszerre hiánypótló és egydimenziós? Erre a kérdésre ad választ a Bob Marley film, ami bár hű a reggea királyának emlékéhez és átadja az üzenetét, mégsem tud elég mélyre ásni a rasztafari kultúrában. Nem megszokott koncepciója van ennek a filmnek, ami már kezdettől fogva azt vetíti előre, hogy egy nagyon jó, és egyedi alkotást fog látni a néző. Azonban ezt a koncepciót nem tudja kiaknázni. Ennek a már említett koncepciónak az érdekessége, abban rejlik, hogy nem a teljes életútra koncentrál a forgatókönyv, mint mondjuk Elvis vagy Elton John esetében, hanem az Exodus albumnak a létrehozására, ami világhírűvé tette Marleyt.
A történetünk ott kezdődik, hogy a 70-es években Jamaicában forrnak az indulatok. A két szembenálló politikai oldal aktivistái folyamatosan harcolnak egymással, gyakoriak az utcai lövöldözések, és senki sem érezheti magát biztonságban. A film ez első perctől kezdve bemutatja a kőkemény valóságot, hiszen Marley Smile Jamaica koncertjével indul, amellyel a próbálja enyhíteni a feszültséget, és kihangsúlyozni a béke fontosságát. Azonban két nappal a koncert előtt a főhősünket, menedzserét és feleségét is lelövik. Mindhárman csodával határos módon túlélik, és a protagonista megtartja a koncertet. Ezt követően azonban elhagyja a karibi országot és Londonba költözik.
Itt indul a film legjobb része. Részletesen bemutatja az alkotás a Marley and the Wailers munkafolyamatát, és azt, hogy miről is szól a reggea zene valójában. Hiszen ez nem csak egy zene, hanem ez sokkal inkább egy vallás, és egy kultúra. Megmutatja azt, hogy Marleynak az a legfontosabb, hogy a zenén keresztül át tudja adni az üzenetét, és filozófiáját. Ezáltal pedig betekintést nyerhetünk a zenész filozófiájába és gondolatvilágába is. Akik pedig a zene miatt várták ezt a filmet, azok nem fognak csalódni, hiszen Bob Marley minden híres száma felcsendül ebben az alkotásban, ez pedig nagyszerű keretet ad és magával ragadó atomszférát teremt. Ráadásul a koncerteken játszódó jelenetekben az eredeti Marley felvételek szólnak, azonban amikor a főhős egyedül gitározgat vagy a Wailersszel ír számokat, akkor a Marleyt játszó színészt, Kingsley Ben-Adirt hallhatjuk. Kingsley Ben-Adir fantasztikus Marleyként, teljesen átlényegül. A zenész híressé vált beszédstílusa, akcentusa és modora is átjön a brit színész megformálásában. Emellett pedig a zenész híres táncait és előadásmódját is megformálja a koncertjelenetekben. Ezekből sajnos nincs sok, pedig a film legjobb pillanatai fűződnek ezekhez. Fontos még megemlíteni Lashana Lynchet, aki többször is ellopja a showt a főhős elől, és a film legerősebb jelenete is hozzá kötődik.
Itt azonban véget érnek a pozitívumok, és kiütköznek a film legnagyobb problémái. Ez a koncepció nagyon sok lehetőségét biztosít a rendezőnek arra, hogy Marley filozófiájára, munkafolyamataira és személyiségére koncentráljon, azonban ahelyett, hogy mindig egy helyen tartaná a fókuszt nagyon csapong és egy teljes életutat akar bemutatni kicsit több, mint másfél órában. Ez a koncepció azonban nem ad erre lehetőséget mind az énekes mély vallásossága, mind a szülei vegyes házasságából származó identitáskrízise, és a bőrrákkal való szembenézése is csak felületesen van bemutatva. Nincs azzal semmi baj, hogy az alkotás Marleyt mint idolt akarja bemutatni a nézőnek. A gond azzal van, hogy ebbe belekeveri azt, hogy a teljes életutat is bele akarja sűríteni ebbe a rövid játékidőbe. Így tehát két szék között a földre ül. A néző nem kapja meg egy idol alkotóifolyamatát, koncertezését, szimbolikusságát, és halálát sem teljes körűen. Viszont nem kap egy teljes részletes már-már dokumentarista életutat. Emellett pedig a rasztafari kultúrába is csak egy-két apró bepillantást kapunk ezáltal a néző nagyon könnyen leegyszerűsíti azt, ami egy egész nép vallása és életfilozófiája, ami akár a gerincét is adhatta volna filmnek.
