– Pelikán József: Azért van egy kis rossz érzésem. Miért kell ekkora felhajtást csinálni? Mégiscsak becsaptuk az embereket.
– Virág elvtárs: Ugyan, kit csaptunk be? Magunkat? Mi tudjuk, miről van szó. A kutatókat? Azok örülnek, hogy plecsni van a mellükön. A széles tömegeket? Azok úgyse esznek se narancsot, se citromot, de boldogok, hogy velünk ünnepelhetnek. Az imperialistákat? Na, azoknak alaposan túljártunk az eszén. Nem szeretnék most a helyükben lenni! Kiadtuk a jelszót: legyen magyar narancs! És lett magyar narancs. Mi nem ígérgetünk a levegőbe, Pelikán.”
Magam sem tudnám, ennyire frappánsan megfogalmazni, hogy milyen önmagából kifordult ideológiát és korszakot mutat be Bacsó Péter filmje, ráadásul mindezt, abban az időszakban, amikor ez a bizonyos ideológia, még mindig befolyásolta a magyar közéletet. Ahogy az várható is volt, A tanú-t 1969-es elkészültekor nem engedték bemutatni a hazai mozikban, így a kópiák 10 évig voltak elzárva egy dobozban a külvilágtól. Majd 1979-ben engedték meg a nyilvános vetítést, viszont, még akkor is csak egy cenzúrázott változat kerülhetett forgalomba. 2019-ben viszont előkerült a film eredeti cenzúrázatlan változata, amit digitálisan felújítva először a 2019-es Cannes-i Filmfesztiválon mutattak be, ezt követően pedig júniustól bekerült a hazai mozikba is. És, ezt az alkalmat bizony meg kell ragadni, hiszen mégis csak egy igazi, magyar klasszikus került újra mozikba. Ugyanis, a Macskafogó mellett talán A tanú a másik nagy hazai kultfilm, amiből szinte a mai napig idéznek az emberek.
Pelikán József gátőr történetét műfajilag talán a politikai szatírának lehetne besorolni, mintsem a vígjátékhoz. Az alkotás fő témája sokkal inkább az, hogy görbe tükröt tartson az 50-es évek Rákosi rendszerének és, annak a felfogásának, mintsem, hogy egy vidámsággal teli 2 órát biztosítson a nézőknek. Persze ezt a témát gúnyosan és röhejesen mutatja be, de elsősorban itt inkább azon nevetünk, amin inkább sírhatnánk. Nekem még a dédmamám mesélt, azokról az időkről, amikor még sorba kellett állnia a húsért, vagy amikor az iskolai oktatásra nagyban rányomta bélyegét a személyi kultusz és a mindent felülíró marxista ideológia. E szempontból Bacsó Péter filmje hűen mutatja be az akkori rendszer összes néhol aljas (koncepciós perek), néhol röhejes (narancs termesztés Magyarországon) dolgait. Amitől azonban ez a mozi még a mai nap is működik, az egyértelműen a zseniális forgatókönyve.
Tele van idézhetőnél idézhetőbb sorokkal, melyek mögött látszik az alapos átgondolás a téma irányában. Fel lehetne itt sorolni a legtöbbet, kezdve a „Magyar narancs, kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de a mienk.”-től, az „Elvtársak az élet nem habos torta”-n át a „Nemzetközi helyzet, egyre fokozódik”-al bezárólag. Ezek a szövegek, azért is zseniálisak, mert a mai napig aktuálisak, hiszen a Rákosi-korszakon túl is vannak, olyan rendszerek, melyek hasonló mentalitással működnek és még csak nem is kell messzire mennünk, hogy találjunk egyet. Egy szatíra pedig csak, akkor működhet, ha kortalan tud lenni. Ha minden korosztály, megtalálja benne azt, ami éppen neki szól. Ilyen szatírák közé tartozik számomra a Dr. Strangelove, a Borat vagy éppen a Monty Python társulat bármely megmozdulása. A tanúban szintén megvannak ezek a pontok. A szellemes forgatókönyv mellett pedig a színészek is remekelnek. Kállai Ferenc arca mára egybeforrt Pelikán Józseffel. Szerethetően és viccesen adja át az egyszerű munkás ember képét, aki bár naiv és kissé hülye, de helyén van a szíve. Őze Lajos pedig nálam abszolút bekerült a 3 legjobb magyar színész közé (Latinovits és Sinkovits mellett). Karaktere, Virág Árpád pedig azt a tipikus politikus karaktert formázza meg, aki addig törődik az embereivel, amik be nem tudja nyújtani nekik a számlát. Az ő eszközei pedig sokkal rosszabbak, mint az erőszak. Manipuláció, zsarolás és álszenteskedés. Minden ami egy elnyomó rendszer bársonyszékes emberét jellemzi. Mindenben az ellenséget látja és nulla bizonyítékkal el is tudja ezt hitetni a társadalommal. De nekem a személyes kedvencem akkor is Bástya elvtárs marad, akinek a karaktere remekül figurázza ki a személyi kultuszt övező, bölcs, nagy vezérünk képét.
A Tanú egyetlen negatívumaként azt lehetne felhozni, hogy a magyarokon kívül más nemzetek nem biztos, hogy teljes egészében megérthetik. De épp ezért a film még édesebb számunkra, hiszen nekünk magyaroknak szól elsősorban, de ha megmutatnám mondjuk egy külföldi ismerősömnek, akkor ő már nem biztos, hogy ugyanúgy tudna szórakozni rajta, mint én. Mivel ő nem abban a környezetben nőt fel és ő nem értheti az olyan apróbb utalásokat, mint a fekete vágás, József Attila idézetei, vagy a tárgyalásos rész, amit a 49-es Rajk László per inspirált. A Tanú tehát egy hazai unikumnak számít. És most hadd meséljek el egy személyes történetet, ami rögtön azután történt velem, miután kimentem a vetítésről. Ahogy haza felé tartottam és ízlelgettem magamban a film tartalmát szembe jött velem két illető, akik nem burkoltan az egyik jól ismert egyháznak az igéjét akarták nekem terjeszteni. Magam részéről szóltam nekik, hogy nem vagyok egyik vallásnak sem a hívője, majd utána feltették nekem azt a kínos kérdést, hogy miben hiszek egyáltalán. Én elmondtam a saját álláspontomat, hogy miért nem tudok hinni egy megfoghatatlan dologban és miért inkább a személyes tapasztalataimban hiszek, ám mire befejeztem a mondandómat, egy olyan választ kaptam amely után kicsit úgy érzetem magam egy rövid időre, mint Pelikán József. „Tarts velünk, mi megmutatjuk az igaz hit útját”. Ezek után úgy éreztem, hogy nincs már itt maradásom és ekkor tudatosult bennem a film talán még fontosabb üzenete. Ahogy Virág Árpád is elmondta: „Ugyan, mit tud maga? Amit a vaksi szemével lát, a süket fülével hall, a tompa agyával gondol? Azt hiszi, fölér az a mi nagy céljaink igazságához?” Akár 1955-ben járunk, akár 2019-ben, mindig lesznek olyan emberek, akik a saját igazukat akarják az emberekre ráerőltetni és nem számít nekik, hogy az adott illetőnek mi a véleménye az adott témáról. Mást gondol, biztos hülye szegény, majd mi kigyógyítjuk belőle! Nem tudom a két illetőt megvetni, mivel ők is áldozatok. Őket is arra nevelte egy közösség, hogy tegyenek félre minden személyes dolgot és terjesszék a szent ideológiát. Ha van valami, örök érvényű üzenete a Tanúanak, akkor az az, hogy inkább leszek Pelikán elvtárs, mintsem Virág elvtárs. „Lehet, hogy hülye vagyok és ideológiailag nem vagyok elég képzett, de nekem itt valami bűzlik.”
