Amikor megnéztem a trailert hónapokkal ezelőtt, már akkor tudtam, hogy nem kell majd túlságosan rettegni ezen a filmen. S habár láttunk már zombis filmet, ami nem mondható horrornak (Zombieland, Haláli hullák hajnala, Eleven testek), mégis érezzük, hogy az emberhúsra ácsingózó élőhalott invázió sikít a zsánerért. Ehelyett Jarmusch nem csak a horror kliséket, de a negyedik falat is sutba vágva, teljesen új alapokra helyezve adagolja be nekünk finoman a keserű pirulát… mi vagyunk az a zombi apokalipszis, amitől évtizedek óta rettegünk a vászon előtt. És nagyon is ügyesen adja tudtunkra, hogy ideje lenne nem fellélegezni egy-egy apokalipszis film stáblistája után.
A holtak nem halnak meg egy álmos amerikai kisvárosban játszódik, Centerville-ben. A rendőrök (Bill Murray, Chloë Sevigny, Adam Driver) a helyi stresszfaktornak megfelelő lassúsággal keresnek valakit az erdőben. Az illető előkerül, és kiderül, hogy ő a város remetéje, aki évtizedek óta az erdőben él. Valakinek eltűnt egy csirkéje, amiért a hobót gyanúsítja. A rendőrök figyelmeztetik, tudják, hogy nem ő volt. Szóval a nyitóképpel kapunk egy „vihar egy kanál vízben” szituációt, érzékeltetve, hogy itt nem igazán szokott történni semmi.
A film felvonultat egy rakás szereplőt, akikkel esetleg azonosulni tudunk majd a játékidő alatt. Egy rasszista farmer (Steve Buscemi), aki a kedves fekete farmer (Danny Glover) mellett várja a kajáját és dohogva elbeszélget vele, mintha a „Make America White Again” sapkája egyáltalán nem lenne sértő a beszélgetőpartnerére nézve. A pincérnő kedves (Eszter Balint), az átutazó fiatalok hipsterek (Selena Gomez, Austin Butler, Luka Sabbat), egyedül az újonnan érkezett temetkezési vállalkozó furcsa kissé (Tilda Swinton). Mindenki éli a megszokott életét, csak az zavaró cseppet, hogy éjjel 10-11 órakor még mindig világos van, és nem tudni miért. Vagyis azt lehet tudni, hogy az amúgy is olvadó sarkköri jégpáncél feldarabolása miatt elmozdult a Föld tengelye, de mivel a TV-ben azt mondják, hogy nem emiatt van, szóval akkor biztosan tényleg nem. Aztán egy éjjel, mikor a Hold is furcsa kissé, Iggy Pop és a barátnője új életre kelnek és betérnek a kávézóba, ahol kedélyesen kiszolgálják magukat kávéval és emberhússal. Majd ez megismétlődik újra és újra, míg mindenki tudomásul nem veszi Centerville-ben, hogy itt kérem zombi apokalipszis van folyamatban, és fel kell venni kesztyűt.
Jarmusch végig jó érzékkel told meg minden véres és/vagy komoly jelenetet egy-egy jól irányzott poénnal. S akármennyire is átlagosak ezek az emberek, nincs kivel azonosulni. Nincs, aki komolyan venné a szituációt. Nincs, aki igazán rettegne. Mindenki csak tudomásul veszi a történéseket és sodródik az árral, miközben veszélyben az életük. Így a film nem tud félelmetes lenni, nincsenek ijesztegetések, van némi trancsír és kaszabolás, de azokat is elviccelik. A szereplők végig ellentmondásosan, szinte karikatúrisztikusan viselkednek egy olyan helyzetben, amikor azért a frász kitörne mindenkit. Ez pedig csírájában fojtja el a vászon előtti „biztonságos rettegést”, hogy a saját gyarlóságunk kényelmetlen gondolata vegye át a helyét. Itt az ideje kimondani: ez a film egy szatírába oltott kritika a mai élőhalott társadalmunkkal szemben. Nem tudom, hogy itthon forgalmazásba kerül-e végül a film. Nem csodálnám, ha nem. Hiszen Jarmusch rétegfilmeket készít és most még saját közönségének is beszól kicsit. Bár sokkal finomabban teszi ezt, mint mondjuk Aronofsky Anyám!-ja. Nem mellesleg sokkal viccesebben is.
