Ennek a filmnek a kiinduló helyzete eszünkbe juttathatja Az öldöklés istene [Roman Polanski] vagy a Hogyan nevezzelek? [Matthieu Delaporte, Alexandre de La Patelliere] című alkotásokat. Az alaphelyzet ugyanis megegyező: baráti/családi társaság gyűlik össze egy lakásban valamilyen apropóból, majd miután minden szereplőt felszínesen megismerünk, hirtelen egyre több olyan dolgot tudunk meg, ami az addig vélteket megkérdőjelezi bennünk. A vendégek esetében, tipikus angol polgári társaság találkozik, hogy Janet (Patricia Clarkson) miniszterré választását ünnepeljék. Azonban miután a két fős család jóképű barátja: Tom (Cilian Murphy) is megérkezik, lassan kideül, hogy az amúgy egészségesnek hitt (vagy remélt) társaság tagjai közül, mindenkinek van valami egyéb bejelenteni-, titkolni valója.
Egyébként a szereplők bármelyikével könnyen azonosulni tud a néző – hiszen majdhogynem mindennapi szituációkat alakítanak a színészek. Igazán jópofa filmet láthatunk, és garantáltan mosolyogni is fogunk! A film brit pikantériája, hogy mind politikai, mind társadalmi szempontból jelenlévő problémákra is felhívja a figyelmet és teszi ezt igazán elegáns módon, hiszen a fontos kérdésekre csupán a lehetséges válaszok lehetőségeit villantja fel, ám a válaszadást a nézőre bízza. Az a jó ezekben a filmekben, hogy a szereplők közötti kapcsolatok, végtelenségig fokozható helyzeteket tudnak produkálni – ahogy a való életben is…jók ezek a lakás-filmek és örvendetes, hogy magyar vonatkozásban is eszébe juttathatja a nézőknek Hajdú Szabolcs – nagy sikert aratott – Ernelláék Farkaséknál című filmjét is. Mindkét film életszerű és szeretnivaló.
Az ilyen jellegű filmekkel nem lehet nagyon melle lőni: nevetni biztosan fogunk, kicsit izgulni is és a fülünk sem marad majd akusztikai élmények nélkül. Állítólag Bergman egyszer azt mondta, azért készít fekete-fehér filmeket, hogy a néző ne a színekre, hanem a film lényegére koncentráljon. Nos, ezt a koncepciót akár A vendégek esetében is felvázolhatjuk, hiszen a színészek ügyesen formálják a rájuk szabott szerepeket – mondjuk a Peaky Blindersből jól ismert Cilian Murphynek nem lehetett nehéz – ezzel képviselve a mögöttes mondanivalót. Mindemellett azonban, ennek a filmnek jobban állt volna, ha színes marad. Ahogy a Ginger és Roseban is tapasztaltuk, Sally Potter ismét remek képsorokat állít egymás mellé, de amíg a Ginger és Roseban kicsit valótlan történetet vitt filmvászonra, A vendégek esetében egy teljesen őszinte és valódi cselekményt követhetünk végig.
