11.7 C
Budapest
kedd, október 27, 2020
Kezdőlap Filmsomnia Kritikák A hazugság színe (The Burnt Orange Heresy - 2020): Filmkritika

A hazugság színe (The Burnt Orange Heresy – 2020): Filmkritika

Talán pont az igazmondás miatt értik sokan félre ezt a filmet, vagy azért, mert nem mond igazat és mást mutat, mint amit ígér.  Egy biztos: ezt a filmet lehet középszerű krimiként is nem végig izgulni, de lehet metaforikus alkotásként is végig agyalni és nem mindegy, hogy melyik megközelítést választjuk.

A hazugság színe

A történet felvetése érdekfeszítő. Egy menő kritikus, James Figueras (Claes BangDrakula) egy, a semmiből érkező fiatal nővel az oldalán, Berenice Hollis (Elizabeth DebickiNyughatatlan özvegyek) egy csodás villába utazik a Como-i tó partjára, hogy ott a híres műgyűjtő, Joseph Cassidy (Mick Jagger) kérésére egy képet szerezzen a régóta remeteként élő híres festőtől Jerome Debneytől (Donald SutherlandA sakál árnyéka). Ennél többet nem érdemes elárulni az eseményekből. No nem azért, mert annyi van belőlük, hanem azért, mert itt válik szét a két út: a krimi és a metafora.

Ha a krimi vonalat feszegetjük, akkor hősiesen be kell vallani, hogy izgalomnak, borzongásnak nyoma sincs, talán érdemes kisétálni a moziból. Ha azonban feltételezzük, hogy ennél többről is lehet szó ebben a filmben, akkor fel fogunk figyelni pár apróságra, mely mindegyike mélyebb kérdések felé terel minket. Olyan kérdések felé, melyeken művészetet fogyasztó emberek szoktak gondolkodni.

A hazugság színe

Hogy mégis milyen kérdésekről van szó? Hát itt van néhány: Mi a művészet értelme? A művészet mindig igazat mond? A kritika egyenrangú a művészettel? Minden műalkotásban ott az igazság, vagy a hazugság elég, esetleg egyenrangú lehet vele? Mit jelent alkotni és vágyni arra, hogy alkotó legyen valaki, holott nem az? Jó sok kérdés, mely bizonyos formában felmerül a film során. Hogy akkor miért tűnik mégis középszerű alkotásnak? Mert nincsenek benne kiszögellések. A film műfajok határán lebeg, sehova sem tartozik, de kicsit mindenhol ott akar lenni. Kicsit a thiller felé hajlik, de nincsen benne egyetlen borzongás sem, csak a hangulat ad némi misztikus ízt. Lehetne művészfilm, de ahhoz sokkal konkrétabb és tömörebb dialógusok szerepelnek benne, és finoman szólva sincs túlbonyolítva sem a képi világ, sem a történetvezetés.



Ezt a műfaji lebegést szépen ábrázolja a szereplőgárda is. Debicki és Bang nem ma lépett kamera elé először.  Azonban a két „öreg” nevére kapja fel az ember a fejét. Mic Jagger nagyágyú. Főként azért, mert nem sok játékfilmhez adja az arcát. Sutherland szintén az, bár az ő neve nem mindig fémjelez  színvonalas alkotást, de akkor is, ki ne ismerné. Ehhez képest ők ketten nem főszereplők. Jagger alig, Sutherland pedig éppen csak kicsivel hosszabb ideig szerepel a vásznon. Ez lehetne hiba is, de én nem érzem annak. Inkább okos húzás. Jagger nem színész, ezért pont olyan szöveget és szerepet kap, ahol ez nem tűnik fel. Sutherland színész, de szerepe szerint egy cinikus öreg rókát játszik, és ez annyira a karakterébe vág, hogy ha akarná akkor sem tudná elhibázni a szerepet. A két főszerep a fiataloké, és ez újra csak arra sarkallja a nézőt, hogy elbizonytalanodjon: Vajon mindez direkt van, vagy csak így sikerült? Szerintem az előbbi.

A hazugság színe

A filmben nem egy utalással találkozunk. Már a nyitó jelenetben is felfigyelhetünk arra, ahogy Handes Xerxészének nyitóáriájába megakad a tű, vagy amikor pár másodpercre a pusztító bűntudat ugrik szemünk elé, melyről akarva akaratlanul beugrik nekünk Dosztojevszkij. Persze mindez lehet a véletlen műve, mint ahogy az is, hogy a történetnek nincs valódi megoldása, nem gyújtanak cigire a nagy harc után a győzedelmes, de több sebből vérző főhősök, és valahogy több kérdés marad megválaszolatlan, mint amikor beültünk a moziba. Hogy ez jó vagy rossz? Egy középszerű történetet láttunk, vagy egy tudatosan visszafogott és a semmiben lebegő alkotást. Ezt érdemes személyesen kideríteni. Számomra nem jelentett kidobott másfél órát az életemből.


VÉGSŐ PONTOZÁS

Rendezés
70 %
Színészi alakítás
70 %
Történet/Forgatókönyv
80 %
Fényképezés
70 %
Filmzene/Hang/Effektek
60 %

Összegzés

Műfaji határok között lebegő alkotás, mely éppúgy tekinthető áltagosnak, mint gondolatébresztő, izgalmas kihívásnak. Ez a „lebegés” éppúgy tekinthető a film erényének, mint legnagyobb hibájának.
Varga Lóránt
Varga Lóránthttp://www.vargalorant.hu
A nevem Varga Lóránt és író vagyok. Nyomtatásban megjelent műveim mellett két éve "közösségi íróként" tevékenykedem, ami nyomon kísérhető honlapomon és Facebook oldalamon is. Kis gyerekkorom óta nézek filmeket. Ennek megfelelően mindig is közelemben maradt ez a művészeti ág. Egyetemi éveim alatt számtalan filmesztétika kurzus hallgatója voltam. Ha akarjuk, ha nem a XX. század második felétől a vizuális kutúra átvette a vezető szerepet. A tény fölött egyetlen író sem hunyhat szemet. Ennek szellemében egy általam vezetett, immár 10 éves Olvasókör is rendszeresen tárgyal filmalkotásokat. Olvasni jó. És jó filmet nézni is jó. Ez van!
Hírdetés

KI NE HAGYD!