Sok horrorfilm készült az elmúlt években démonokról, sötét entitások által megszállt emberekről, amelyek mindig ugyanazt a sémát követik. Boldog család új házat vesz, beköltözik, éldegélnek, aztán elkezdenek furcsa dolgok történni, nem hisznek nekik, megtörténik a megszállás majd egy elszánt pap kiűzi a nem kívánt testfoglalót. Ezek között az alkotások között vannak rosszabbul (Az ördög benned lakozik, Túlvilág szülötte) és jobban (Az Ördögűző, Démonok között 1-2) sikerült darabok is. A csodagyerek azonban sajnálatos módon az előbbi „remekművek” táborát erősíti.
A nyolcéves Miles (Jackson Robert Scott) nagyon fejlett intelligenciával rendelkezik, mondhatni zseni. Szülei minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy békés és boldog gyermekkora lehessen. Ennek ellenére azonban sejtik, hogy gyermekükkel nincsen minden rendben, hiszen egyre furcsábban kezd viselkedni. Egyik nap amikor megtámadja egyik osztálytársát, szülei: Sarah (Taylor Schilling) és John (Peter Mooney) egy Arthur Jacobson (Colm Feore) nevű speciális esetekkel foglalkozó pszichológus segítségét kérik.
A kezdeti nehézségek (két gagyi jumpscare egyből az elején) ellenére az alkotás pozitívumai inkább a technikai részen: rendezés, operatőri munka, vágás érhetőek tetten. A filmet áthatja a nyolcvanas, kilencvenes évek mozijainak atmoszférája. A jelenetek nagyrészben természetes fényben lettek felvéve, ezzel pedig képes teljesen magába szippantani a nézőt. Dinamikus vágóképeivel és az ezekhez rendelt hangulatában száz százalékban passzoló zenéivel, olyan feszes tempót diktál, hogy egyáltalán nem érződik középtájon az a csekély leülepedés sem a kilencven perces játékidő alatt. Ebben a tekintetben pedig nem túlzás azt állítani, hogy Nicholas McCarthy és stábja jó munkát végeztek.
A forgatókönyvíró (Jeff Buhler) és a színészek munkája azonban botrányosan rossz. Buhler tulajdonképpen totális idiótának nézi a publikumot. Sikerült neki az amúgy érdekes és az ördögűzős filmeket egy teljesen másik aspektusból megragadó alapötletet tönkre tennie egy kiszámítható scripttel és buta dialógusokkal. Olyan szinten szájbarágós minden perce, hogy fáj, ha nézi az ember. Egy tizedmásodpercig sem engedi el a közönség kezét pontosan ezért nem kell gondolkodni semmin. Minden le van tolva a torkunkon. Az író megállás nélkül tömi az információt a nézőbe csak sajnos ez kevés. Cserébe van képe a gyermek bántalmazásról és keleti tanokról érintőlegesen filozofálni és moralizálni, de ahhoz nem volt kellő tőkéje, hogy csavart is írjon a történetébe. A szülőket játszó színészek játék több, mint csapnivaló, talán Taylor Schilling az, aki néha magára talál, de az apát játszó Peter Mooney olyan hiteltelen játékot nyújt, hogy az valami kriminális. A Milest játszó Jackson Robert Sctott-ot és a pszichológust (Colm Feore) érdemes kiemelni, mert talán az ő játékukra lehet azt mondani, hogy hiteles és nem abszolút középszerű.
Ez a film sokkal jobb sorsra volt érdemes, mint ami végül jutott neki. Talán, ha jobban megbíznak a közönségben, hogy ők is képesek gondolkodásra nem csak az író, akkor ennek az alkotásnak sokkal pozitívabb lenne a megítélése, azonban hiába bízott a rendező, a vágó, az operatőr és a zeneszerző, ha a film alapjául szolgáló forgatókönyv ezt nem teszi meg. Pedig a hangulat és a megvalósítás pazarul sikerült, még ha az első felében egy Ómen utánzatnak is tűnik.
