Jonathan Glazer videóklip- és filmrendező legújabb műve, az Érdekvédelmi terület 5 Oscar-jelölést kapott, így nagy esélyese a díjátadónak. A kultikus brit alkotó nem filmtermésének mennyiségéről híres, hiszen négy nagyjátékfilmje 23 év alatt készült el, legutóbbi alkotása pedig egy évtizeddel ezelőtt került moziba. Térjünk hát vissza az Érdekvédelmi területet megelőző alkotására, A felszín alattra, amely egy hosszú előkészületi folyamat gyümölcsöző eredményeként a sci-fi és a művészhorror műfajában egyaránt kultstátuszra tett szert és ikonikus feminista filmként is emlegetik.
A regényadaptáció tökéletesítésével telt el ennyi idő, amely egy mestermű esetében igazán elnézendő halogatás, ráadásul ez alaposságáról is árulkodik és ennyi változtatás után kicsit sem meglepő, hogy Michel Faber művétől jelentősen eltérő alkotás született. Glazer munkásságához kétféle inspirációs alap tartozhat leginkább és mindkettő szempont jellemzi filmjét: a brit rendezői örökségben megtestesülő Kubrick imádat, amely elsősorban vizualitásban köszön vissza, valamint a posztmodern filmművészet ironikus műfaji reflexiójában utazó alkotók inspirációja – ide sorolhatók Lynch, Tarantino és a Coen testvérek. A zsáner szabályainak alapvető felrúgása vagy újragondolása a történetben testesül meg, amely olyannyira egyedire sikerült, hogy nehéz konkrét műfaji címkéket ráaggatni.
A film első tíz perce egy földönkívüli teremtéstörténetnek feleltethető meg, azonban már itt könnyen elvesztheti a fonalat a néző. Annyi biztosan megállapítható, hogy egy Scarlett Johansson kinézetű entitás átveszi egy földi nő helyét és ruházatát, majd útnak indul egy fehér furgont vezetve Skócia zordabb vidékei felé. A felszín alatt gyakorlatilag egy fantasztikum alapú road movie, ahol egy földönkívüli lény próbálja megismerni az emberiséget, horrorra viszont csak akkor vált, amikor fény derül az ismerkedés céljára. A gyönyörű fiatal nő testében élő lény külső burkolatával, szépségével csábítja magához áldozatait, többnyire útbaigazítást kérve, miközben munkájának korábbi nyomait egy motoros fickó takarítja el utána. Glazer filmjének legnagyobb erőssége az értelmezési keretek végletes kitágítása, ugyanis művészfilmje olyannyira nélkülözi a szájbarágást, hogy dialógusok sem sűrűn történnek, így számos narratíva kísértheti a néző értelmezési kalandvágyát. Először is a rendező megfosztja az űrlénymítoszt jelentőségteljes erejétől, ugyanis nincsenek sokan és nem is meghódítani jönnek, ráadásul fizikailag nem is erősebbek a Földlakóknál. Másodsorban felállásával újraértelmezi emberi és embertelen, ismerős és idegen viszonyát, a préda-predátor viszonyulásban pedig humanizálja az űrlényt. Scarlett Johansson külseje ismerősnek hat, de mozdulatai és reakciói a horrorfilmek egyik alapvető élményét, az uncanny-t ébresztik a nézőben, mert láthatóan imitál és nem érez. A suspense feszültségkeltő erejét is használja és kicsit megújítja Glazer, ugyanis bőrhüvelybe zárt élőlény külső jegyei alapján emberi, morális cselekedeteket várunk el, így a tettek erkölcsi következményei és az azokból fakadó feszültség kizárólag a nézőre hárul. A műfaji jegyek rombolásán túl a technikai megvalósítás teszi az életműből és korszakából kiemelkedő alkotássá az űrlényes művészhorrort.
A leginkább városi környezetben és elhagyatott, monumentálisnak ábrázolt tájakon játszódó meditatív történet a filmművészet legalapvetőbbnek tűnő eszközeit vonultatja fel és alkalmazza csúcsminőségben: kameraszögekkel, fényeléssel, dinamikátlan kameramozgással vagy éppen a tömeg szerves működésének ábrázolásával idegeníti el a világot felfedezőjétől. A statikus, mesterséges tereken belüli emberáradat, a szabálytalannak tetsző, de a törvényei által keretek közé szorított természet a rémisztő hanghatásokkal és a félelemkeltő, komponált zenével egyesülve egy valóságunktól különélő világot teremt. A diszkomfortérzet abból származik, hogy minden olyan, mint lennie kellene, csak valahogy mégis elkülönbözik. A néző elidegenítése párhuzamosan zajlik az idegen humanizálásával, így megszületik egy közös azonosulási pont, amelyet rendszerint igyekszik a rendező felrúgni. Talán a befogadó kezelése lehetett a legnagyobb feladat Glazer számára és a megoldást egy furcsa ötvözetben találta meg: számos furgonos jelenetnél rejtett kamerákkal forgatva veszi fel a szűkszavú párbeszédeket az arra járó idegen emberekkel, akik mit sem sejtenek a forgatásról, majd a felzaklató zenéje kíséretében, a dokumentarista megoldások ellenpólusát alkalmazva, a Földön nem létező térbe és masszába vezeti áldozatait. A felszín alatt egyszerre érvényesíti a dokumentumfilm realizmusát, a műfaji jegyekből következő fikciót, a hangszerkesztésből adódó félelemérzet mellett pedig folyamatos szerkezeti bizonytalansággal igyekszik csapdába csalni nézőjét. Azért lehet számunkra idegen, amit látunk, mert Glazer a motiváció hiányával kelti a célközönségében ugyanazt az érzést, amit főszereplője is megtapasztal, amikor nem érti a Földön élők működését.
Kubrick nagytotáljait és képalkotását idézi mindvégig a film, a vége felé pedig rendszerint szereti az operatőr extratávolikkal eltüntetni a természettel egyesülni kívánó idegent. A meditatív jelleghez az a konfliktus is hozzájárul, hogy a Scarlett Johansson alakmásnak elege lesz az emberekből és egyre lakatlanabb vidék felé igyekszik vándorolni, mert feltehetőleg a megismert civilizációban egy pusztító zsarnokra ismer. Az anyatermészetet mesterséges építményekkel pusztító és jelenlétükkel szennyező Földlakók fennállása párhuzamos hasonlatban épül a nemi szerepek beszédes megnyilatkozásában. Mivel az űrlény női testben próbálja felfedezni a bolygót, hamar jelentkezik szexuális tárgyként való kezelése és ez a konfliktus a leghangsúlyosabb olvasatává válik a filmnek, de szerencsére olyan mértéktartó kivitelezésben, hogy ugyanannyira marad távol Glazer a feminista propagandától, mint a közérthetőségtől.
A brit rendezőt mindig is a filmes elit önkéntes udvari bolondjának tekintettem, akinek nehéz kiszámítani következő lépését, erre a bizonytalanságra reflektálva pedig néha a legkomolyabb jelenettel röhögi arcon a nézőt. A felszín alatt tanúskodik arról, hogy a humorérzékét félretéve képes visszanyúlni színházi alapjaihoz, amelyből kőkemény drámát képez és nem hagyja ott közben a filmművészeti kontextusra való reflexiót, csupán a jelentés mellé, a mélybe rejti. A film sci-fi történeti mesterműnek nyugodtan nevezhető, ugyanis tematikai újításai, műfajrombolása és atmoszférája miatt innovatív értelemben egy lapon említhető A testrablók támadásával, Kubrick Űrodüsszeiájával és A dologgal, habár a forgatókönyvük minőségéhez nem képes felérni. A poszthorrorként nevezett horrorreneszánsz egyik korai, tendenciát megelőlegező darabjának mondható Glazer műve és habár az A24 forgalmazású alkotás pénzügyileg bukás volt, ilyen impozáns kritikusi fogadtatás és utóélet fényében ez igazán elnézhető. A felszín alatt nem a kasszáknál szeretett volna forradalmi lenni, hanem művészfilmes keretek között, ez pedig olyannyira sikerült, hogy még a sci-fi és a horror műfaján belül is korszakalkotónak tekinthető.
