Ricky Gervais neve mindig garancia a nevetésre. Az amolyan felszisszenve, rosszalló nevetésre, ami pontosan akkor tör ránk, mikor a politikai korrektség fogja a kis cókmókját és sértődötten elvonul, hogy a kis „cancelled” bélyegzőjével lecsapjon soron következő áldozatára. Viszlát Chris Noth, nagy voltál. (höhh)
De vissza Ricky Gervais vízválasztó humorához. Mert ugyan felszisszenünk, mikor ordenáré módon beszólogat embereknek (legyenek azok a Golden Globe vendégei, Caitlyn Jenner, vagy csak szimplán vallásos emberek), de az esetek többségében be kell látnunk, igaza van.
Na jó, mindig igaza van, csak van, amikor érzékeny pontra tapint.
A jó öreg Ricky úgy döntött, hogy a csúcsra pergeti a műfajt, amiben oly sokat letett már az asztalra (A hivatal, Futottak még, Derek) és megmutatja, hogyan is kell igazi dramedy-t csinálni.
A 2019-ben berobbant miniszéria azonnal magával ragadta a Gervais rajongókat. Nem csoda, hiszen tulajdonképpen önmagát játssza. Egy durva, szókimondó tuskó, aki úgy küldd el melegebb éghajlatra, hogy mire válaszolnál, már el is indultál.
Persze nem mondhatja senki, hogy így a színészi munka elmarad.
Tony (Gervais) nemrég vesztette el a feleségét, élete szerelmét. Nap, mint nap meg kell küzdenie az életben maradásért. Egyszerűen nem maradt semmi, amiért éljen. Ha Brandy (Anti) ki tudná nyitni a kutyakonzervet és nem függne tőle az élete, akkor bizony már kiigazolt volna. De Brandy ott van és gondoskodnia kell róla, meg akkor már saját magáról is.
Ebben nyújt segítséget volt felesége megannyi „tutorial” videója, ami egy útmutatónak is beillik, az életben maradáshoz.
Tony minden reggelét (minden részt) Lisa (Kerry Godliman) videóival kezdi. Így nem túl könnyű a mindennapi rutin, őrjítően monoton és kiüresedett mókuskerekébe újra és újra belelépni, de a frissen szerzett szuperképességével (mivel meg akar halni, nem sok vesztenivalója maradt, így mindenkinek meg is mondja a magáét úton-útfélen) felvértezve, minden nap bemegy dolgozni. Nihilizmusánál csak apátiája nagyobb. Már a nap elején azt várja, hogy hazamehessen és ájultra ihassa magát.
Minden egyes résszel egyre érthetőbb felesége elvesztésének fájdalma. Minden videóval egyre jobban belelátunk a hétköznapjaik boldogságába, aminek egy végül gyógyíthatatlan mellrák vetett véget.
Az epizódok keretét egy-egy nap adja, ami mindig ugyanúgy, de mindig kicsit másképp telik. Reggeli rutin, munka, temető, haza és ivás. De mindeközben megismerjük a helyieket, régi és új barátokat, ismerősöket, akik már nem is veszik fel Tony állandó iróniáját.
Az ember úgy érzi, hogy mindenki kicsit ügyefogyott, de rettentően szerethető.
(Az angol színészi éra megbízható arcai: Tony Way, Tom Basden, Joe Wilkinson, Penelope Wilton, David Bradley, Diane Morgan)
S ahogy megismerkedünk ezekkel az emberekkel és hömpölyögnek velünk a mindennapjaik, úgy dolgozzuk fel annak a tényét, hogy bizony gyászolni kutyanehéz egy feladat.
Ennél többet azt hiszem nem is kell tudnia senkinek, aki még nem kezdett bele ebbe a sorozatba. Talán annyit viszont érdemes, hogy habár minden részt átitat ez a kizárólag angolokra jellemző, fanyar-savanyú humor és kijut a nevetésből bőven, azért a gyász súlya rátelepedik az egész szériára, ami nem teszi a legemészthetőbbé. De ha valaki bírja az életszagú, fájdalmas komédiákat, annak kihagyhatatlannak titulálom.