A western egy ízig-vérig amerikai műfaj még akkor is, ha a legklasszikusabb és grandiózusabb műveket többnyire olasz rendezők révén tudta elérni. Az 1960-’70-as évek aranykora után az 1992-es Clint Eastwood által rendezett Nincs bocsánat (Unforgiven, Clint Eastwood, 1992) végleg lezárta a klasszikus western zsáner kereteit. Azóta számos hagyományosan nem hollywoodi rendező megpróbálkozott a műfaj új kontextusba helyezésével, elég csak a 2007-es Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford (The Assassination of Jesse James by the Coward Robert Ford. Andrew Dominik, 2007) filmre gondolnunk, amely a romantikát teljesen száműzve a hiperrealizmus nyomvonalán akarta új kontextusba behelyezni a western műfaját.
Ezen az új irányzaton elindulva készülhetett el a holland Martin Koolhoven által rendezett 2017-es Megtorlás című westernfilm. Koolhoven alapkoncepciója az volt, hogy egy Tarantino Djangojára (Django unchained. Quentin Tarantino, 2012) hajazó naturalista, sokkoló horror-westernt hoz létre, csak amíg Tarantino alapvetően szórakoztatni akar, és minden filmje tele van pergő párbeszédekkel, humoros kitekintésekkel, amelyek célja az erőszakos jelenetek ellensúlyozása, addig a Megtorlásban a kínzásoknak, belezéseknek, nyelvkivágásoknak nincs semmi szerepe azon túl, hogy öncélúan időről időre sokkolni akarják a nézőt.
A történet szerint Liz (Dakota Fanning) lányával, férjével és annak előző házasságából született fiával élik mindennapjaikat egy eldugott vadnyugati városkában, egészen addig a pontig, amíg meg nem jelenik a városban a tiszteletes, (Guy Pearce) aki jól láthatóan nem először találkozik a lánnyal és a kettőjük múltjában ott motoszkál valami mély, sötét titok. A tiszteletes megjelenésével az erőszak is elkezd kibontakozni a filmben, a furcsa szadista pap terve ugyanis az, hogy a számára nagyon is közeli ismerős Liz-en bosszút áll azáltal, hogy mindenkit megöl a közvetlen környezetében. Ezt követően belekapcsolódunk egy a horror műfaj keretei közé beillesztett bosszú film tematikába, ahol is olyan sokkoló jeleneteket láthatunk, mint: a saját belével fojtogatott még élő férfit, nyelvkivágást, csonkításokat, és nem utolsósorban akasztásokat.
Mindezekkel nem is lenne különösebb baj, hiszen a naturalista, meghökkentő, polgárpukkasztó emberöléseknek lehet művészi célja, és nyomatékosíthatja azt az elhagyatott vadnyugati környezetet, ahol az erőszak a mértéke mindennek, és csak saját magára számíthat az ember. Sajnos ebben a filmben az erőszak öncélú és vég nélküli, legfeljebb annyi mondanivalót tud kitermelni a film magából, hogy az ember mindig minden körülmények között álljon ki magáért, és ne engedjen az erőszaknak, sajnos ez a tézis kevés egy közel két és fél órán át tartó film játékidejének megtöltéséhez. Koolhoven ugyan igyekszik feltölteni némi izgalommal a filmjét azáltal, hogy a Hollandiából bevándorolt puritán telepesek környezetébe ágyazta a cselekményt, de ezen túl semmit sem tudunk meg azok kultúrájáról, szándékáról vagy nehézségeiről. Ezen felül kísérletet tesz a narrációs forma érdekessé tételére azáltal, hogy a film játékidejét négy fejezetre bontja fel, amelyeknek bibliai címeket ad; Kinyilatkoztatás, Kivonulás, Eredet, Bosszú, illetve keretes szerkezetként egy visszaemlékezés formájában elmesélni a történetet, de megfeledkezik a legfontosabbról, a motivációról.
A film antagonista hőse, a szadista pap cselekedeteinek miértjéről semmit sem tudunk meg, és itt nem pusztán arról van szó, hogy nem értjük tettei súlyát, hanem arról, hogy az egyik percről a másikra megörülő gyilkost szemlélünk, aki ad hoc fokozatosan süllyed egyre mélyebbre a mások vég nélküli kínzásába és ölésébe. Mindezt anélkül teszi, hogy a rendező bármilyen nemű választ adna arra, hogy miért is következik be ez a sátáni fordulat a protestáns pap esetében, hiszen erre karakterváltozásra nincs semmilyen logikus magyarázat vagy narratíva elénk tárva. Ettől a ponttól kezdve, hogy ez világossá válik, a film lényegi tartalma sajnos el is veszik. Habár a fokozatosan sokkoló naturalista kínzások megpróbálják a néző érdeklődését fenntartani, de szereplők motivációjának és tetteinek hiányában sajnos ez kevés egy ilyen hosszura sikerült alkotás esetében.
Ugyanakkor a színészi játékát nem érheti kritika, mind Guy Peacre a tiszteletes szerepében, mind Dakota Fanning a néma lány karakterében nagyszerűen alakítanak, sőt még a mellékszerepekben is olyan ismert színészeket láthatunk, mint a trónok harcából ismert Kit Harrington, vagy Carice van Houten. Kiemelendő még hogy az operatőri munka és a díszletek, illetve jelmezek terén a film tisztességesen helyt áll, az elhagyatott biblikus, sötét vadnyugati tónus minden percéből árad a filmnek, s nem mellékes, hogy a természetben játszódó jelenetek egy részét Borsod-Abaúj-Zemplén megyében vették fel.
