A finn filmgyártás a Heavy túrával elhozza nekünk minden idők legfurább zenei műfaját: a szimfonikus posztapokaliptikus rénszarvasdaráló extrém harcos-pogány skandináv-félszigeti metált. Juuso Laatio és Jukka Vidgrenrendezőpáros egy finn falu heavy metal bandájáról szóló vígjátéka mindkettejük munkásságának első nagyjátékfilmje, a Heavy túra. A finn filmnapok keretein belül már bemutatásra került, a fesztivál nyitófilmje volt a rendezőpáros részvételével. Azonban aki lemaradt, ne csüggedjen, február 28-tól kerül forgalmazásba Magyarországon.
A Heavy túra alaphelyzete több, mint komikus. Egy a világtól elzárt, csodálatos hegyvidéki finn falucskában él Turo három barátjával. Ápolóként dolgozik a helyi panzióban, és mindennapos inzultusban részesül metálosan hosszú egyenes haja miatt. A banda, amiben Turo a frontember, a gitáros apjának rénszarvasfeldolgozó üzemében (nem vicc, tényleg) gyakorol. Hosszú ideje találnak a zenében önmagukra, azonban eddig még egyetlen fellépésük sem volt. Eldöntik, hogy ezen változtatnak és egy húsdaráló adta ötletből merítve fel is vesznek egy demó kazettát. A kazi érdeklődő fülekre talál, és hirtelen a közutálatot felváltja az ingyen sör és az általános szeretet. A film pedig erről a hétköznapiságot megtörő szituációról szól egy szerelmi mellékszállal.
A kérdés, hogy vajon sikerül-e eljutni a bandának a NorthernDamnation rockfesztiválra, vagy minden marad a régiben? Az alaphelyzet miatt indokolt a road movie utazós műfaja, és bár a cím is erőteljesen utal rá, ez csak a film végén bontakozik ki. Valahogy nehezen szabadulnak ki a fiúk a szülőfalu szorító öleléséből és a kicsit ízléstelen, kicsit kínos humor keserűségéből. Félreértés ne essék, a film utolsó harmada valóban működik, viszont amíg nem indulnak el a furgonnal, bele-belecsúszunk ritmikai hibákba. A film humora továbbá elég bárgyú és bugyuta, amire mint borítás kerül a metálzenés réteg. Az eredmény pedig hosszú hajú férfiak esése-kelése és a zenei producer fejére ömlő rénszarvasvér.
Nagyon sokszor viszont működik a humor. Találkozhatunk Kiss-utalásokkal, sőt egyszer az örök klasszikust, a Blues Brotherst is megidézi a film. Ami pedig maximálisan emeli a film renoméját, az az önirónia. A metálbandák neveinek tucatjait figurázzák ki, a zene finoman szólva sem túl változatos dallamairól nem is beszélve. A filmbe fektetett energia és érdeklődés az alkotók részéről látszik, azonban a fiatal rendezőpáros nem tudott megbirkózni a filmkészítés gyerekbetegségeivel, és a mozi sokszor lép át az őrület határán. Gyakran az lehet az érzésünk, hogy a Heavy túra csatlakozni szeretne a testnedv-vígjátékokhoz – amik címében szintén gyakori a túra szó – de ahhoz, hogy ebben az értelmezésben jó legyen, nem megy elég messzire. Különösen érdekes megfigyelni, hogy miként gondolkodik a film a finn faluvilágról.
A páratlan hegyvidék mindentől elzárja a községet, internetnek nyoma sincs, és az okostelefonokról sem hallott még senki. Nincs okunk feltételezni, hogy nem kortárs a történet, ilyen utalás nincs a filmben, mégis úgy tűnhet, hogy 15 évvel ezelőtt járunk. A Heavy túra szerint a finn periféria körülbelül ennyi évvel maradt le a világtól. A film egyik legjobb poénja ebben az elmaradottságban gyökerezik, amikor a banda jobb híján a gyorshajtók rögzítésére használt rendőrségi fényképezőt veszi igénybe az első promófotójukelkészítéséhez. Nem egyedülálló ez az attitűd az európai filmművészetben, a magyar filmek körében is bőven akad olyan vidéken játszódó mozi, ami másfél évtizeddel korábbi létállapotról tesz tanúbizonyságot.
