Pont mikor kezdtem csodálkozni, hogy ezekben a vészterhes időkben a világ első nem hetero-főszereplős gyerekfilmjét látom-e, kiderült, hogy természetesen csak férfibarátságról van szó. Kár. A legújabb Disney–Pixar-alkotásban körülbelül ez lett volna az egyetlen valóban merész és eredeti motívum. Amúgy szép, meg jó, meg minden. Csak olyan semmilyen.
A történet a klasszikus jó kisfiú–rossz kisfiú–cserfes kislány felállásra alapul. (Ha a Csillagok háborújától egy pillanatra eltekintek, ezen a vonalon a világ legjobb gyerekmeséjét már 2014-ben megcsinálták, ez az Élet könyve, a zsánerrel szerintem tök felesleges tovább kísérletezni, de ez persze csak egy magánvélemény.) Luca (a jó kisfiú) egy víziszörny. Víziszörny apuval, víziszörny anyuval és víziszörny nagyival egy békés, virágzó víziszörny-kommunában él egy közelebbről meg nem határozott olasz lagúnában, és mezőgazdasági tevékenységet folytat. Egy sorsdöntő napon azonban felfedezi, hogy ha kijön a vízből (ami amúgy szigorúan tilos a számára), akkor elveszíti pikkelyeit, és lába meg haja nő, vagyis teljesen ugyanolyan lesz, mint a rettegett szárazföldi népség. Innentől fogva rendszeresen kijár az újdonsült barátjához, Albertóhoz (rossz kisfiú), aki eredetileg maga is víziszörny, de bátran jár-kel az emberek között, és az az álma, hogy szerez magának egy Vespa motort, amivel majd körbeutazhatja a világot. A parti kisvárosban barátra tesznek szert Guilia személyében (cserfes kislány), akivel közösen indulni szeretnének a pénzdíjas helyi triatlonon (versenyszámok: úszás, biciklizés, tésztaevés). A helyzetet bonyolítja, hogy Lucát elkezdik keresni a szülei, akik a fiuk felett érzett aggodalmukban maguk is emberi alakot öltve bolyonganak a kisváros eleinte gyanútlan, később egyre gyanakvóbb lakói közt, illetve Albertóról is kiderül, hogy nem az a gondtalan vagány, akinek látszani akar.
Enrico Casarosa rendező nevét a La Luna című Pixar-kisfilm kapcsán ismerhetjük. Aki a La Lunát látta annak idején (A Merida, a bátor előfilmje volt 2012-ben), az a Lucát szerintem már ne nézze meg, teljesen felesleges. A Lucában a La Luna összes karaktere jól felismerhetően visszaköszön (és szerintem a cím sem a véletlen műve…), viszont a La Luna hét perce pont elégséges volt abból az életérzésből, amiből a Luca másfél órája bőven sok.
Ez az életérzés pediglen a szeretet és a békesség, melynek nyugodt állóvizén legfeljebb felszíni gyűrűket vetnek az olyan negatív izék, mint a harag vagy a gyűlölet. A szeretettel és a békességgel nekem speciel semmi bajom. Ellenkezőleg. Nagyon nagyra értékelem mind a kettőt, nem véletlen, hogy számomra minden gyerekfilm közül messze a legkedvesebb a Totoro, amiben nincsenek gonoszok és nincs harc, ahol nem „győz” a jó, hanem folyamatosan, kedvesen, ellenállhatatlanul betölti a világot, csak egy kicsit meg kell állni és rá kell csodálkozni a dolgokra. Casarosa maga is Miyazakira hivatkozott az interjúiban, mint a Luca egyik ihletőjére. De amíg Miyazaki szeretet- és békességképe valahogy teljesen reális és elfogadható, még ha helyenként bizarr és álomszerű is, a Luca világa olyan, mint a polisztirol habból készült vattacukor. Színes, annyira édes, hogy a számat összehúzza, de emészthetetlen. Ha a cukrot lenyalogatom róla, akkor… semmilyen.
Szép és jó az olasz, tengerparti kisváros a maga gyönyörű, izzó, napmeleg színeivel (a nyomoronc filmkészítőket a Pixar elküldte az olasz Riviérára, úgymond ihletet meríteni…), hangos, de alapvetően békés embereivel, mammáival, főterével, lépcsőivel, tésztáival, fagyijával, mindennel. Több olasz klisét akkor se tudnék hozzátenni a dologhoz, ha akarnék. De ezen felül az egész emberi közösség – semmilyen. Szép és jó, hogy nem kell megmenteni a világot, nincs a láthatár fölé magasodó, aránytalan és értelmezhetetlen Gonosz. Viszont ott van helyette egy másik agyonrágott gumicsont, a kisebbeket csicskáztató, undok nagyfiú, aki a maga nemében – semmilyen. Szép és jó, hogy végül a kisközösség elveti az idegentől való idegenkedés ősi hagyományát. Mondjuk, ilyet még csak filmen láttam. Ott viszont már nagyon sokszor. Szép és jó a srácok vad, naiv, világmegváltó barátsága. Megint csak ezer és egy alkalommal láthattam már, mindenféle egyéb környezetben és évszakban. (Bár, jobban belegondolva, a férfivá érő fiúk igazi közege a jelek szerint a nyár. Júniusban a kamaszgyermek valamilyen hangos és büdös járműre pattan, mindenképp keres valami nagyobb vízfelületet, életre szóló barátságokat köt, és ötperces szerelmeket talál. Szeptemberre ezzel szemben kiszőrösödik, feleséget választ és beáll a munkakeresők/katonák sorába, hogy egészen más típusú filmek főszereplője lehessen. Télen a forgatókönyvírók szerint az emberi hím barátságtalanul gubbaszt és számot vet az életével, kivéve azokat az igaznál is igazabb barátokat, akik, mondjuk, havas hegyeket hódítanak meg, farkasokat nyomnak le és hasonlók. Ennyit a férfias filmek világáról dióhéjban. Szívesen.)
Szép és jó a tengeri szörnyek bájos, rurális pásztorábrándja, de a legnagyobb semmilyenség éppenséggel pont itt jelentkezik. Akárcsak az Őrzők legendája esetében, ahol évekig tűnődtem, mi a búbánatot csinálhat egy kizárólag baglyokból álló civilizáció, melynek egyetlen kézműves terméke a jelek szerint a sisak, itt sem derül ki, hogy a szörnyközösség voltaképp mivel foglalja el magát azon kívül, hogy halakat legeltet. Jó, az mondjuk tök vicces, na de akkor is… Miért beszélik ugyanazt a nyelvet, mint a normális emberek? Honnan tanultak meg olvasni, főleg úgy, hogy nem ismerik az iskola fogalmát? Mi a frászkarikát keresnek az olasz kisváros közvetlen közelében ahelyett, hogy elmennének valami lakatlan partvidékre? Nincsenek aprócska részletek, melyek mentén az ember fantáziája elindulhatna, nincsenek háttér-információk. Nincs világteremtés.
Casarosa a nyilatkozataiban Miyazaki mellett Fellinit említi. Casarosa és Fellini viszont a jelek szerint csak abban hasonlítanak, hogy mind a ketten olaszok. Fellini ismeri az embereket, vagy ha mást nem, legalább saját magát, Casarosa meg, mint említettem, tud csinálni polisztirolból vattacukrot, mind a kettő hasznos tudomány, de moziban inkább az előbbi. (Jó, OK, a fene se akarna látni egy Fellini készítette gyerekfilmet.) A filmmel kapcsolatban még egy híres név felmerül: Ennio Morricone szerezte volna a zenéjét. Szegény ezt már nem érte meg, az alkotást pedig az emlékének ajánlották.
Nem mondom, hogy ne vigyük el a gyereket a Lucára – vigyük el nyugodtan. Valószínűleg élvezni fogja, meg fogja érteni a tanulságokat, hasonlók, szépek és jók. De túl mély benyomást szerintem még a legkisebbekre sem fog tenni, a nagyokról meg ne is beszéljünk.
