Az Oxigén egy nagyon okos thriller és érdekfeszítő túlélő sztori egy önmagát és emlékeit vesztett emberről, klausztrofóbiás környezetben. Kivételes stílusérzékkel tökéletesre szabdalt, hibátlan sci-fi élmény Mélanie Laurent felejthetetlen alakításával. Vegyél egy mély levegőt és ugorj fejest bátran ebbe a különleges a filmélménybe!
A covid első világszintű bezárásának és felgyülemlett kreatív energiáinak részbeni terméke az Oxigén című film is, ami forgatókönyvének 2016-os megszületése és az először a projekthez csatolt Anna Hathaway, majd később Noomi Rapace után végül a Becstelen brigantyk Shosannája, Mélanie Laurent és a Prédát és a Magasfeszültséget rendező Alexandre Aja értő kezei között forrta ki magát valódi, minőségi thrillerré. Bár a script jóval a pandémia előtt született, bezárt és fullasztó közege akarva-akaratlanul rímel az elmúlt időszakban beszűkült életterébe zárt világunkra. Ahogy a rendező maga fogalmazta meg, „…jött a pandémia és minden más fénybe került. A történet egy mély és intenzív elmélyüléssé vált azokban az egzisztenciális kérdésekben, hogy valójában kik is vagyunk, és van-e egyáltalán kiút a jelen helyzetünkből.”
Főhősének küzdelme, hogy kiszabaduljon a zárkájául szolgáló egészségügyi krio kapszulából és amnéziás elméjének labirintusából olyan, mint a világjárvány elől a négy fal közé zárt egyén, aki arra kényszerült, hogy megismerje állandó útitársát, önmagát. Ha az egzisztenciális válság nem lenne elég, Liznek alig egy órára elegendő oxigénje maradt a kapszulában arra, hogy kiderítse, hol van, ki ő és hogyan szabadulhat ki koporsójából, ami pont arra hivatott, hogy őt életben tartsa.
Az egy helyszínre beszuszakolt filmek akkor tudnak igazán jól, lendületesen működni, ha a viszonylag rövidebb, másfél órás játékidőt egy folytonos feszültségforrás sürgeti. Egy időzített bomba visszaszámlálásának kattogása, a vízszint látható emelkedése egy elárasztott kabinban, vagy épp esetünkben a fogyó oxigénszintet jelző műszer csipogása. A thriller műfaj azért is tűnik kézenfekvőnek, mert limitált szereplővel és limitált helyszínnel érdekfeszítő és berántó filmet csinálni nehéz. Pláne nem végig fenntartani a figyelmet és a feszkót úgy, hogy a képernyőn gyakorlatilag folyton ugyanaz történik. Persze a külső nyomás nem elég még a tökéletes elegyhez, kell egy okosan drámai alaphelyzet, és nem mellesleg fantasztikus színészek, akik a hátukon viszik el az egész filmet. Ezeket az Oxigén mind kapásból behúzza és Mélanie Laurent-nal az élen ügyesen nő fel a sci-fi elemekkel megfejelt zsáneréhez. De még mennyire ügyesen!
A science fiction közeg nagyon jót tesz a narratívának, hiszen a valóságból a fantasztikumba tolt külalak rengeteg réteget képes rárakni a drámai alaphelyzetre és gyakorlatilag felszabadítja azt a kiszámíthatóság láncaiból. El is kell neki, mert ha nem lenne benne meglepetés, trükk és titkok, a feszültség maga és a színészi játék, legyen bármily tökéletes is, nem lenne elég az igazi katarzishoz. De Alexandre Aja rendezése nagyon ügyesen tartja nézőjét a homályban, nem sejtet, hanem arcon üt a felismerésekkel, amik így sokként érik Liz mellett magát a nézőt is. Ahogy egyre többet és többet megtud magáról, előjönnek flashback-ekben bemutatott emlékei, úgy kezd egyre több érzelem kavarogni benne.
Az érzelmi váltások, akár egy rövid jeleneten vagy mondaton belül is, könnyűnek tűnnek egy kiváló színésznő tolmácsolásában, de hitelesen kivitelezni azokat a változatos energiát igénylő emocionális tranzíciókat rettentő nehéz és megterhelő feladat. De Mélanie Laurent megcsinálja! Akkor tökéletes a színészet, amikor a gondolatok láthatóvá válnak és a francia színésznő képes egy limitált helyen hihetetlen emberi mélységeket előhívni a karakteréből úgy, hogy érezzük és látjuk az arcán, hogy emlékeket, érzéseket, vágyakat és félelmeket cipel magával azokban a pillanatokban, amikor úgy dönt, hogy végleg feladja, vagy amikor rájön, hogy ki is ő valójában. Gyönyörűen forgatja és vegyíti ezeket magában, ezért válik katartikussá a játéka, és ez vonja be a nézőt és teszi érdekeltté Liz sorsában. Mestermunka!
Bár van szinkronnal is, én eredeti nyelven, franciául javaslom nézni, magyar felirattal, mert egyrészt Mélanie Laurent-t eredetiben hallani igazán lenyűgöző, másrészt az automata hangjának választott francia színész, Mathieu Amalric orgánuma zseniális (nem mellesleg a magyar hangja, Rajkai Zoltán is). A 2001: Űrodüsszeiát eredeti nyelven is megnézők jellegbeli hasonlóságot fedezhetnek fel az űrhajót vezérlő mesterséges intelligencia, HAL, és a Liz krio dobozát irányító rendszer hangszínében. Nyugodt, érzelemmentes és mindig egyenletes hanglejtése ebben a klausztrofóbikus környezetben erős feszültségfokozó, és embertelen jellege, bár emberi hangon szól a nőhöz, inkább tudatosítja börtöne lelketlenségét és válik ezáltal tökéletes ellenponttá.
Alexandre Aja intelligens szerkesztése és ezúttal a horror helyett inkább a feszültségkeltés felé nyúló rendezése kiválóan lakja be a szűkös kapszulát, rengeteg közeli képpel, változatos kameraszögekkel operálva meríti el a nézőt Liz szenvedéseiben. Kicsit valóban olyan, mint a Ryan Reynolds főszereplésével készült Élve eltemetve, de sci-fi jellegével képes még váratlanabb fordulatokkal dolgozni és még „gigantikusabb” méreteket bejárni, még ha egy kicsi zsúfolt helyen játszódik is. De mások ezek a gigantikus méretek, mint elsőre gondolnánk, mégis mennyire kézenfekvőnek tűnnek utólag.
Egy összenyomott helyen a világ maga kitágul, ahogy a karantén alatt más lehetőségek nyíltak meg előttünk önmagunk megismerésére és a világ felé való értő figyelemre, úgy tágul ki Liz perspektívája egyre jobban, ahogy többre és többre kezd emlékezni életével kapcsolatban. Család? Szerelem? Vágyak? Félelmek? A világ egésze? Mit viszünk magunkkal és mivel vesszük körül magunkat magányunkban? Kivel folytatunk párbeszédet ott legbelül, és vajon kiszabadulunk-e magányunkból valaha? A pillanat, amikor Liz ráébred a válaszaira, elementáris, akárcsak végül sorsa. A film stílusa, színei és zenéje mind zseniálisan szolgálja ki a drámai történéseket és folyamatosan fokozzák az izgalmakat. A fogyó oxigént jelző villogó kijelző, a külső és az erdei környezetben játszódó visszaemlékezések, mind-mind tökéletesen beágyazottak. Hiányuk fullasztó nemcsak Liz, hanem a néző számára is.
Mennyit ér 5 liter oxigén? Megtudnánk hamar, ha arra kérném kedves olvasóimat, hogy egy nagy levegővel olvassák végig az írásomat. Mert van, amikor valaminek az igazi értékére csak akkor jövünk rá, amikor már úton van afelé, hogy elveszítjük. A science fiction filmek arra jók, hogy figyelmeztessék az embereket arra, hogy bár a mostani világban még viszonylag lehet jól élni, jöhet majd egy olyan idő, amikor a túlélés lesz az elsődleges hajtóerő, nem pedig a siker. Az embernek rá kell ébrednie arra, hogy ki ő valójában, ugyanúgy egyénenként, ahogy társadalmanként. Ki vagy te? Ki vagy te valójában? Hiszem, hogy ezt mindenkinek magának kell és kötelező is megválaszolnia. Az ember mindenekelőtt egy lény, akivel a természet szorosan együttműködve létezik, nem pedig érte. Bár ezt manapság rendre elfelejtik. A rendező maga fogalmazta a filmmel kapcsolatban: „Azt szeretném, hogy az emberek vigyék magukkal a filmből azt, hogy készen kell állnunk egyfajta apokalipszisre, de talán van egy másik opció is, amit választhatunk, mielőtt túl késő lenne.” Azt hiszem, ezzel végső soron nehéz nem egyetérteni…
