Ha szereted a Gojira bármelyik korszakát, ezen az albumon biztos megtalálod az új kedvenc dalod.
Azt hiszem, kétfajta „kiváló” album létezik: az egyik első hallgatásra levesz a lábadról és mást nem is akarsz hallgatni, a második viszont nehezen adja magát, többszöri hallgatásra fedi csak fel a titkait, míg végül megadod magad neki.
A Fortitude kétséget kizáróan a második kategória, főleg, ha nem egyben hallgatod. Egyrészt van itt minden, ami a korábbi albumokat naggyá tette, és rengeteg olyan húzás, ami szokatlan lehet a francia kvartett részéről. A lemez első három dalát korábban már mind hallhattuk. A nyitó Born for One Thing egy ütős kezdés, tele furcsa gitárzajokkal és vokálokkal. Erős kezdés, de közel sem a legdurvább szám az albumon. A következő, Amazonia címet viselő tétel akár egy old-school Sepultura-dal is lehetne, kicsit megfűszerezve a srácok saját hangzásvilágával. Egyértelműen koncerten fog igazán ütni, és jó lenne, ha élőben csinálnának vele valamit hasonlót, mint a Pray-jel a Redrocks bulin. Az Amazonia jelentőssége viszont nem merül ki annyiban, hogy egy király tribal-metál szám kerekedik belőle, egy erős jótékonysági kampány is épül köré, aminek a bevételeit az Amazonas élővilágának felépülésére fordítják.
Az első új szám a Hold On, aminek van egy elég erős 80-as évekbeli prog-rock hangulata, hogy aztán meginduljon, de csak épp annyira, hogy felkészítsen a következő dalra. A Fortitude gyakorlatilag egy intro a korábban már szintén megjelent The Chant-hoz. Elsőre is nagyon megszerettem ezt a szokatlan számot, de az intróval még hatásosabb. A Sphinx megmutatja, hogy hogyan szólna a The Link, ha most jelenne meg, ezután pedig a valamivel enyhébb Into the Storm következik, ami borítékolhatóan koncert sláger lesz, amikor újra lesznek élő bulik. A The Trails időzítése gyakorlatilag tökéletes, egy nagyon szép énekes ballada, hogy fújjunk egyet a második extra brutális track, a Grind előtt.
A Fortitude szerkezete gyakorlatilag tökéletes, végig fenn tudja tartani a figyelmet és tudja, hogy mikor kell egy kis levegőhöz juttatni a hallgatót. Mindenképpen előrelépés ez az album zeneszerzési szempontból, sokkal ügyesebben és következetesebben írt dalcsokor jelent meg, mint bármikor korábban. A keverés egy kicsit fura, az ének nagyon a háttérbe szorul, a vokálok itt-ott kicsit kásás hatást keltenek, és fogadni mernék, hogy a dobok is halkabbak, mint a korábbi megjelenésen. A gitárok ellenben kristálytiszták, ami jól áll a lemeznek. Azt hiszem, a Gojira ezúttal valami olyan megközelítést alkalmazott, mint a Tool, de még kell hozzá rutin.
A szövegek a megszokottnál valamivel egyszerűbbek, ez azonban nem feltétlenül baj, különösen, ha van egy erős üzeneted, amit minél szélesebb körben akarsz terjeszteni.
A Fortitude szinte minden száma erős hook-ot kapott, együtt és külön-külön is működnek a dalok és árad a pozitív energia az egész lemezről. Néhány hallgatás után biztos vagyok benne, hogy sokunk kedvence lesz a Gojira-tól.
