Spike Lee filmje nem is igazán jelenhetett volna meg jobbkor. Nem csak azért mondható aktuálisnak, mert afroamerikaiakkal, vagy az afroamerikaiak történelmével foglalkozik, hanem mert a film mögötti egyik legerősebb mozgató erő a történelmi narratíva tényeken alapuló korrigálása. Amerika és Európa rengeteg nagyvárosában indultak meg az elmúlt két hónapban olyan megmozdulások, amelyek célja, hogy revízió alá vegyék egyes kikezdhetetlennek számító történelmi figura életútját és megítélését. Maga Lee is elmondta, hogy a filmmel az egyik legfőbb céljuk az átlagemberben élő (máig is sokféleképpen erősített) Vietnám-kép kijavítása volt. Már önmagában az is elég abszurdnak számíthat, hogy az otthon, az egyenlőségükért küzdő afroamerikaiak, Vietnámban, az életüket kockáztatva harcolnak a „nagy erős Amerikáért”. Ami ennél is abszurdabb, az a filmben is elhangzó tény, hogy az akkor Amerika teljes lakosságának nagyjából tíz százalékát jelentő afroamerikai kisebbség, a Vietnámban harcoló amerikai hadsereg egyharmadát alkotta. Ehhez képest pedig a történelmi emlékezetben mindenképpen alulreprezentáltak, mind a közkeletű információk, mind pedig a médiatermékek szintjén. Milyen különös az, hogy még a vietnámi háborúval kapcsolatban abszolút kritikus mozgóképes alkotások sem foglalkoztak külön problémaként ezzel a kérdéssel. Bizonyos szempontból tehát ez egy feldolgozatlan szelete az amerikai és az afroamerikai történelemnek egyaránt, hiszen, ahogy azt a rendező megfogalmazta, célja a fekete Vietnám-élmény megragadása volt, ilyen alkotás pedig eddig még nem született.
Spike Lee nagyjából teljes életművében afroamerikaiakat (és helyenként más kisebbségeket) érintő kérdéseket boncolgat. Talán Ő, napjaink legelismertebb fekete „hangja” a filmművészetben, aki egy-két hollywoodi kitérőtől eltekintve egész életében a független szcénát erősítette. Foglalkozott már többször is a rasszok közötti viszonyokkal Amerikában (Szemet szemért, Dzsungelláz, Suli láz), az afroamerikai történelem számos epizódját feldolgozta már (Malcolm X, 4 little girls), és készített már filmet az ittenihez hasonló történelmi narratívát korrigáló céllal (Miracle at St. Anna). A Netflix-től most gyakorlatilag szabad kezet kapott, amit láthatóan ki is használt.
A film különös műfaji és hangulati elegy, néhány helyen talán már bántóan egyenetlen. Megjelenik benne a szatíra, a vígjáték, a kalandfilm, az akciófilm, a mély lélektani dráma, bizonyos helyeken teljesen nyíltan politizál, máshol pedig tipikus történelmi filmként viselkedik (és egyértelmű utalásokat tesz a vietnámi háborúhoz kötődő filmes klasszikusokra). A film történelmi és akció-, valamint kalandfilm voltát ebben az esetben azért van értelme különválasztani, mert az akció és még inkább a kaland a jelenben is fontos szerepet kap, tehát nem csak a történelmi kontextusban. A cselekmény így tehát igazolja a film egyik fő tételmondatát, miszerint „a háború soha nem ér véget azok számára, akik részt vettek benne”.
A történet szerint négy, a vietnámi háborút megjárt veterán visszatér az említett országba, hogy megtalálják és méltóbb helyen helyezzék végső nyugalomra elesett bajtársuk holttestét. A Sierra Madre kincséhez egyre inkább hasonlatossá váló kalandszál pedig úgy csatlakozik a történetbe, hogy az öt bajtárs valahol a dzsungelben elásott egy láda aranyat, amit egy küldetés során találtak, és ezt igyekeznek most felkutatni. Megjelennek itt a háború hosszútávú mentális hatásai (PTSD, bűntudat, és az emlékek felszínre törése), amelyek sokszor jelentősen befolyásolják egy korábbi résztvevő közvetlen környezetét is, valamint a velünk élő történelmi emlékezet is fontos szerepet kap (ütközés az áldozatok leszármazottai és a veteránok között). Ezek a jelenségek a legkönnyebben Paul (Delroy Lindo helyenként lélegzetelállító alakítása) karakterénél érhetőek tetten. Ezek a traumák máig meghatározzák a teljes világképét, gondolkodásmódját és a viszonyát egyetlen gyermekével, Daviddel (Jonathan Majors, a mai szemlélő), aki ide is követi őt.
Az 5 bajtárs egy kiadós történelemóra. Lee egy hosszú, archív filmekből és fotókból álló füzérrel kezdi a filmet, aminek folytatásaként később is felvillannak további archív anyagok, egy-egy pillanatra megszakítva a film folyását. Ehhez kever olyan jeleneteket, amelyek történelmileg valósak, viszont a felvételeik ehhez a filmhez készültek (például a Hanoi Hannah rádióadások), és olyan fotókat, amelyek konkrétan a történethez kapcsolódnak (tehát nem valódiak), de a nézőben vizuális minőségük miatt könnyen összekeverednek az itt bemutatott eredeti képekkel és felvételekkel. Létrejön tehát a teljességgel valós környezetbe ágyazott történelmi fikció. Később ehhez csatlakoznak a 16 mm-re rögzített (anno a tv-közvetítésekhez is ezt használták) flashback felvételek, melyek az öt bajtárs viszontagságos küldetését idézik fel, amelynek során elhunyt a mindegyikükre nagy hatással lévő vezetőjük („a mi Martinunk és Malcolmunk”) és megtalálták a láda aranyat. Spike Lee történelemórája viszont néhány helyen kicsit szájbarágósra vagy helyenként túl töményre sikerült. A film elején ez a folyam még kiválóan szolgálta azt a célt, hogy gond nélkül kontextualizálhassuk az eseményeket. Felidézte azt, hogy mi minden történt a hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején Amerikában és Vietnámban, és megmutatta azt, hogy hogyan értek egybe a fekete polgárjogi és a háborúellenes mozgalmak a rideg hazában. Később azonban a filmet néhány helyen indokolatlanul szakítják meg a bevillanó fényképek arról a személyről vagy eseményről, akiről vagy amiről a szereplők diskurálnak, máshol pedig Lee mintha túlságosan is egyértelműen adná szereplői szájába a történelmi tévedéseket korrigáló mondataikat (például George Washington és a rabszolgái).
