Nyomd, bébi, nyomd (Baby Driver – 2017) [Kritika]

Mindig nagy öröm, ha egy új Edgar Wright film kerül a mozikba. A 41 éves, angol rendező ugyanis eddig még egyetlen alkotásával sem okozott csalódást, sőt azok a maguk nemében egytől-egyig zseniálisra sikerültek. A Haláli hullák hajnala egy remek horror-vígjáték, a Vaskabátok nagyszerű akció-komédia, a Scott Pilgrim a világ ellen az egyik legjobb képregény adaptáció, a Világvége pedig egy kiváló sci-fi, rengeteg humorral megfűszerezve. Szerencsére legújabb filmjével, a Nyomd, bébi, nyomdal sem futott vakvágányra, igaz talán ezúttal kevésbé remekel, mint eddig, de így sem lehet okunk a panaszra.Bébi (Ansel Elgort) egy fiatal srác, aki gyerekkori balesete óta egy ritka hallószervi betegségben szenved. Egész pontosan eszeveszett fülzúgást hall a nap 24 órájában, amit csak hangos zenével képes elnyomni és kibírni. Bébi-t azonban ez emeli ki az átlagos emberek közül. Ritmusérzékének hála nem minden napi trükkökre képes, ha a volán mögé ül. Erre a képességére lett figyelmes Doki (Kevin Spacey) is, aki bankrablók kimenekítéséhez használja a fiú tehetségét. Bébi szeretné hátra hagyni a bűnöző élet módot és rendes életet élni szerelmével, Deborával (Lily James). Csakhogy a kilépés a gengszterek világából nem egyszerű. Doki úgy ragaszkodik Bébihez, mintha valami féle kabala lenne és egy utolsó nagy melót szeretne még vele végigcsinálni. Az utolsó rablás, ellenben az eddigiekkel félresikerül és Bébinek, három rabló társával (Jamie Foxx, Jon Hamm, Eiza Gonzáles) együtt menekülnie kell a rendőrség elől, miközben egymást is el kell viselnünk valahogy.Ahogy az a bevezetőből is tisztán látszik, imádom Edgar Wright munkásságát, ezért nagy elvárásokkal ültem be a Nyomd, bébi, nyomdra. Talán túlságosan is naggyal. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a Bébi rossz film lenne csak azt, hogy a saját mércém szerint nem annyira jó, mint a rendező korábbi alkotásai. A film első fele engem nagyon nehezen akart magába szippantani, annak ellenére, hogy Wright tényleg mindent elkövetett, hogy ez ne így legyen. Én mégsem tudtam magam rögtön átadni a király zenéknek és laza karaktereknek, de úgy érzem ez mégsem teljes mértékben csak az én hibám. Az első etap ugyanis valóban lassan építkezik. Néha túlságosan is lassan. Az egyik rablást egy másik követi, ami megtöri az történet egységességét és némiképp epizodikussá teszi a cselekményt. Aztán a film közepén elérkezünk a nagy balhéhoz, ahol aztán minden, ami csak lehet félrecsúszik és elcsesződik, és innentől kezd el igazán magára találni a film. Fokozódik a feszültség, nő a tét és a szereplők sorsáért is elkezdünk izgulni, miközben humorban és eszeveszettül látványos, jól megkoreografált akciókban sincs hiány. A színészek pedig egytől-egyig remekelnek a szerepükben. Ansel Elgort tökéletes választás volt a hallgatag Bébi szerepére, mint ahogy a határozott, de nagy szívű maffiavezért alakító Kevin Spacey és kegyelmet nem ismerő tolvajt életre keltő Jamie Foxx is. Az akció jelenetek tökéletesen illeszkednek a Bébi fülében dübörgő zenékhez és ez az, ami igazán különlegessé teszi ezt az alkotást. Az utolsó 5-10 percben aztán megint meginog a film cselekménye, amikor sokadig próbálkozásra sem sikerül megszabadulnia Bébinek az egyik ellenlábasától, és a befejezés is túlságosan szentimentálisra sikerült. Az viszont garantált, hogy a stáblista után órákig, sőt napokig, mindent az általad épp hallgatott zene ritmusára fogsz csinálni. Legyen az futás, takarítás, vagy zöldségpucolás.