Nem tudom, ki hogy volt vele, de nálunk az egész tágabban értelmezett család, kicsik és nagyok, jelenlegik és exek, mindenki (kivéve mondjuk anyámat) szorgalmasan vágta a centit, hogy mikor folytatják már a Vajákot a Netflixen. Az első évad mindent bepakolt a fantasy műfaj kedvelőinek fogyasztói kosarába, kalandot, látványt, viccet, érzelmet, és természetesen egy komplex univerzum ígéretét.
2019-ben a történet ott ért véget, hogy Riviai Geralt, a mutáns szörnyvadász (Henry Cavill) végre találkozik Cirivel, a királylánnyal (Freya Allan), aki a meglepetés törvénye alapján az „övé”. (Meglepetés törvénye: a „jótett helyébe jót várj” motívum ápdételt verziója, ahol a jótevő azt kaphatja meg, ami a megsegített illetőnek úgy van a birtokában, hogy ő sem tud róla. Optimális esetben az asszony a távollétünkben vett egy koreai fiúbandás zuhanyfüggönyt, amit különösebb könnyhullajtás nélkül a hős kezébe lehet nyomni. Szub-optimális esetben az asszony meglepinek szánta, hogy terhes). A háttérben a gonosz nilfgaardi királyság világuralomra tör (ennek keretében rombolják le Ciri otthonát is). Yenneferből, a szerencsétlen torzszülöttből világszép, de meddő varázslónő válik (Anya Chalotra), aki különös szerelmi kalandokba keveredik Geralttal, majd az egyesült varázslóhadtest élén megállítja a nilfgaardi offenzívát. Kökörcsin, a vicces bárd (Joey Batey) közben időnként remek dalocskákat énekel.
Az új évadban Geralt elviszi Cirit a vajákok ősi fészkébe, ahol a lány maga is vaják képzésben részesül. Közben egyre furcsább dolgok derülnek ki a lány szuperképességéről, amire már az első évadban is többször utaltak, illetve megjelenik egy ősi nősténydémon (csirkelábon szaladgáló kunyhója miatt nálunk mindenki Baba Yagának becézte, mert képtelenek voltunk megjegyezni a nevét), aki manipulálni kezdi Ciri, Yennefer és Fringilla, a nilfgaardi varázslónő (Mimî M. Khayisa) tudatát.
Az eredeti novellák és regények számomra az évszázad legnagyobb meglepetését képviselték, mert soha nem gondoltam volna, hogy valaki ilyen figurákkal és hangvétellel 1986-ban – a bájos, de kimondottan gyermekded Sárkánydárda krónikákkal egy érában – fantasyt tudott írni (a Trónok harca első kötete 10 évvel később jelent meg). Amíg utána nem néztem, teljesen meg voltam róla győződve, hogy ezredforduló utáni termékkel állok szemben. Az első netflixes évad ehhez képest érdekes élmény volt. A hálivúdiasításnak áldozatul esett pl. Kökörcsin, aki – Gyűrűk ura-béli kollégájához, Gimlihez hasonlóan – eredetileg nem egy béna, vicces mellékkarakter volt, hanem érdekes jellemű, teljes értékű szereplő. (Izgalmas kérdés, hogy igaza van-e a gyerekeimnek, akik szerint Kökörcsin egy vállalhatatlanul undorító és menthetetlenül 20. századi arc volt, akinek jót tett a mozgóképes botox, mi több, Kökörcsin az egyetlen dolog, ami miatt a Vajákot egyáltalán érdemes nézni. Joey Batey-vel az alkotók megfogták az isten lábát, de ha őt nem is, a kiskorú női nézőket biztosan). Elsikkadt Ciri nagyon érzékenyen megrajzolt felnövekvés-története is (a sorozatban gyakorlatilag felnőttként látjuk, néhány kamaszos allűrrel, gondolom megint csak a kiskorú női nézők kedvéért). Pedig nagyon-nagyon ritka, hogy egy regény, pláne férfi által írt regény ilyen szépen kövesse a nővé válás folyamatát, gyakorlatilag óvodás kortól kezdve, és kitérve olyan fantasy környezetben ritkán boncolgatott témákra is, mint az egyszülős nevelés problémái vagy a lányok nemi érése, utóbbiba beleértve mindent, amit bele lehet és kell érteni. Geralt és Yennefer viharos kapcsolata a könyvekben jó néhány olyan fordulatot tartalmaz, ami elszakad a klasszikus narratívától, míg filmen relatíve kiszámítható pályán halad. Mindezekért viszont a sorozat kárpótolt a remek színészekkel (Henry Cavillt az isten is vajáknak teremtette), a látvánnyal és egy parádésan csavaros, több idősíkban játszódó történettel (gondolom, már csak emiatt is kénytelenek voltak kihagyni Ciri kisgyerekkorát, mert nagyon kilógott volna a lóláb).
Egy kimondottan egyedi, karakterközpontú (és mintegy mellékesen nagyon izgalmas, ráadásul indokolatlanul humoros) regényfolyamból készült egy relatíve könnyen fogyasztható tömegtermék, de abból aztán tényleg a legjobb minőségű. (Természetesen 21. századi tömegtermékről van szó, ami arra a beidegződésre épít, hogy a megkérdőjelezhetetlenül karizmatikus férfi főhős és a karjaiba omló nagycsöcsű nő elhagyása, a komor hangulat és a célozgatás a gyermekkori szenvedésre automatikusan mélylélektani minőséget eredményez.) A második évad alkotói erre voltak kénytelenek lapot húzni, és ezt úgy vélték helyesnek megoldani, hogy megcsinálják a Vajákba oltott Trónok harcát, a kiskorúak (vagyis hát valószínűleg inkább a szépkorúak) kedvéért a szó szoros értelmében kiherélve a koncepciót. Széttett lábbal fürdőző Henry Cavillre, minden második bokorból előugráló meztelen nőkre ne nagyon számítsunk.
Az eredmény kissé kaotikus. A történet most lineárisan, viszont rengeteg párhuzamos helyszínen fut, és éktelen mennyiségű érdekrendszert mutat be, érdemes jegyzetelni, ha nem akarunk elveszni benne. Az első két rész szinte külön áll a többitől, gyakorlatilag elhagyhatók lettek volna (miközben ezek idézik meg talán a legjobban az első évad szellemiségét, főleg a Szépség és a szörnyeteg történetét nem euklidészi formákba hajtogató első epizód a disznófejű elátkozott ifjúval). A végkifejlettől valahogy többet vártam. Úgy éreztem, hogy a nyolcadik epizód után hoppon maradtam, mert a központi sztoriszálat képviselő Baba Yaga vonalat agyonnyomta a háttérben zajló politikai fondorkodás (a nyilvánvalóan mintának tekintett Trónok harcának ugyebár nincs igazi főszereplője – ott tényleg egy egész civilizáció kalandjait követhettük nyomon rengeteg szemszögből – a Vajáknak viszont nagyon határozottan van.) Ezzel együtt természetesen vannak nagy meglepetések, és egyik-másik fondor egészen szórakoztató, az események logikája (főleg a fő sodorvonalban) viszont szerintem helyenként hagy némi kívánnivalót. Ami a mellékkaraktereket illeti, Kökörcsin egyértelműen töltelékszereplővé alacsonyodik, az esetek 90%-ban feleslegesen van jelen (ugyanez vonatkozik az érthetetlen okokból az utolsó előtti epizódban előrángatott, majd nyomtalanul eltűnő törpékre), de megkapjuk helyette Vesemirt, a vajákok főnökét (Kim Bodnia), aki az új figurák közül a legjobban árnyalt és a legszórakoztatóbb.
A Vaják 2. szezonja abszolúte nézhető és élvezhető, mindenképp ajánlható, de az első évad szerintem összeszedettebb, eredetibb és érdekesebb volt, és a vicces hangulatoldásokat is ügyesebben alkalmazta. Kíváncsian várom, hogy hány évadban óhajtják kifejteni a most felvázolt zűrzavart, mert félő, hogy ha túl sokat húzzák, a sorozat teljesen belapul a mainstream-be, és élvezhetetlenné válik. A 3. évadot 2022-re ígérik (pesszimistább becslések szerint lesz abból 2023 is, főleg ha szegény Henry Cavill megint lesérül forgatás közben), de előtte még érkezni fog a jelenleg post-production fázisban lévő Blood Origin minisorozat is, mely 1200 évvel a Vaják előtt játszódik, és a vajákok eredetét mutatja be.
