Van öreg tudósító, van bátor tudósító, de öreg és bátor tudósító nincs. Ez a pár szó tökéletesen jellemzi Marie Colvin életét és halálát. A főként dokumentumfilmeket és sorozatokat forgató Matthew Heineman most egy háborús lélektani történethez nyúlt, és dicséretre méltóan kevés pátosszal meséli el az egyik leghíresebb haditudósító életét.
A történet nem a kezdetektől kíséri figyelemmel a New York-i Marie Colvin életét. Tizenegy évvel a Homszban (Szíria) bekövetkező halála előtt kapcsolódunk a történetbe és onnan kísérjük végig a megszállott újságíró életét és gyötrődését. Mert a film nem csupán hadszíntereken rohangáló tudósítókról szól, hanem a légkondis nyugati világban eltöltött hétköznapokról is. Azokról a sötét órákról, amikor feldereng a múlt, és rémálmokká válnak a vérben és szenvedésben térdig gázoló emlékek.
A film jó ritmusban adagolja a szürke, de biztonságos hétköznapokban lassanként kialakuló lélektani drámát és a robbanásokkal és életveszélyes helyzetekkel dúsan meghintett hadszíntereket. Ennek köszönhetően felmerül a nézőben is a kérdés, ahogy a Colvin körül élő emberekben is: Miért? A választ maga Marie adja meg, és érzésem szerint ettől lesz szerethető a film. Azért – mondja Marie –, mert nem tudom abbahagyni. Persze ott az ok, hogy nincs más, aki elvigye a hírt a sok értelmetlen szenvedésről, de Marie szerint sem ez a lényeg. Nem a híradás a fontos, hanem a történet elmesélése. Nem politikai állásfoglalás kell, hanem azoknak az embereknek az élete, akik ott élnek és főként halnak.
És aki ezt komolyan veszi, az nem csupán elszánt, de megszállott lesz. Őrült mániákus, aki nem tud, és idővel már nem is akar szabadulni a feladattól.
Így gyűri le a hivatás Marie Colvint is, akit remekül, kellő érzékenységgel alakít Rosamund Pike (Jack Reacher, Radioactive), ezzel emlékművet állítva egy a hivatásáért élő és azért meg is haló embernek.
A film technikai kivitelezése jó. Láttunk már elég háborús filmet ahhoz, hogy kiszúrjuk, ha valami nem stimmel. Itt nincs hiba. Persze nem szakad belénk a lélegzet sem, amikor Colvin a golyózáporban rohangál. Átéljünk a jelenetet és azt mondjuk magunkban: ez a nő őrült. Ennél nem is kell több. Hiszen ennek az alkotásnak ez volt a célja: megmutatni a szent őrületet, amit egyesek magukra vállalnak, hogy azt ne kelljen másnak megtennie.
Marie Colvin ilyen volt, és ez film megfelelő eszközökkel tárja elénk ennek a rendkívül bátor, megszállott embernek az életét. Ennél ne várjunk el többet, mert nincs is rá szükség.
