Az, hogy a remake-ek, a retró és a szépkorú régi sztárok mennybemenetelének korát éljük, akkora közhely, hogy én is csak azért merem elsütni, hogy legyen mivel kitölteni a helyet. A Szellemirtók a nyolcvanak évek egyik legjobban kipattogatott popcorn mozija volt. Aztán a septiben elkészített második rész még a legsemlegesebb jelzőket idézve is „pocsék”-nak bizonyult, a folytatást pedig hiába követelték a rajongók, Bill Murray jó érzékekkel ellenállt az összes vonatkozó próbálkozásnak. 2014-ben elhunyt Harold Ramis (ő nem csak Spenglert, az entellektüell szellemirtót alakította, hanem az eredeti film forgatókönyvének is társszerzője volt Dan Aykroyd mellett). Ezután a Sony 2016-ban megpróbálkozott egy női változattal, melyben ugyan említésszinten felbukkantak a korábbi szereplők (eddigre Bill Murray-t is cserben hagyta a jó érzéke…), de a forgatókönyvet és a rendezést új arcokra bízták. Erre az alkotásra most inkább nem használnék legsemlegesebb jelzőt. Az igazi harmadik részre végül is 32 évet kellett várni. Érdekes kérdés, hogy megérte-e.
Az egyedülálló, anyagi csőd szélén tántorgó anyuka (a leginkább tévés szerepekből – The Leftovers – ismert, gazdag színházi tapasztalatokkal rendelkező Carrie Coon,) megörökli titokzatos apja vidéki házát. (Az amerikai vidéket kell elképzelni, az valami olyasmi, mint a magyar ugar ötszázszor, csak van hozzá neonfényes hamburgerező) Kissé vonakodó gyermekeivel, a műszaki géniusz Phoebe-vel (a 15 életéve ellenére meglepően színes szakmai háttérrel rendelkező Mckenna Grace) és a kamasz allűrökkel terhelt Trevorral (a nem kevésbé tapasztalt Finn Wolfhard) szépen le is utazik Pokoltornác-Ipartelepekre, ahol aztán annak rendje-módja szerint kiderül, hogy az elhunytat már életében mindenki különc csodabogárnak tartotta, a ház természetesen kísértettanya, a környéken pedig furábbnál furább dolgok történnek. Például a környéken történik a gyerekek kissé lökött új tanára is (Paul Rudd, A hangya), márpedig ha ő megvillantja a mosolyát, mintha még a csápos-nyálkás kísértetek is sokkal szebben mosolyognának (már amelyiknek van szája).
Kellemes meglepetés volt így 2021-ben, és abszolúte a film javára írnám, hogy pont olyan aranyos, mint a legelső rész. Minden 21. századi személyiségtípus és technikai eszköz ellenére van benne valami ellenállhatatlanul régies, még akkor is, ha leszámítom a milliónyi korszakos utalást, a nyilvánvalóan retrósra komponált zenét és a szándékosan a korabeli látványvilágot idéző – bár nyilván ezerszer fluidabb – speciális effekteket. Ez egy „nyócvanasévek” film. Aki az ilyesmit nem szereti, be se menjen a moziba. A szériát eredetileg jegyző Ivan Reitman a film létrehozásában ugyan csak producerként működött közre, viszont a rendező és a forgatókönyv egyik írója nem más, mint a fia, Jason Reitman, (akit gondolom bőséges jótanácsokkal látott el a papa arra az esetre, ha megpróbálná véletlenül túl eredetire venni a figurát).
Mindenképp kedvesek a szereplők. Jól sikerült és hiteles az új idők új dalai jegyében megformált, nem hétköznapi problémákkal küzdő (gyaníthatóan aspergeres) női főszereplő, Mckenna Grace szerethető alakításában. Eltalált arc a kötelező ázsiai mellékszereplő, az influenszeri babérokra pályázó, de egyelőre csak konteókban (és néha étteremkritikákban) utazó Podcat (Logan Kim) is. Mondjuk szerencsésebb lett volna, ha Phoebe egyke: bátyjának karaktere sablonos, elnagyolt, ordít róla, hogy csak a kötelező „afro-amerikai barátnő” vonal indoklásaként került a filmbe, és mint ilyen, teljesen felesleges.
A fiatalokat jól ellenpontozzák a hagyományosabbra vett, közepesebb korú nézőkre optimalizált felnőtt alakítások, különösen a minden egyes szerepében egyformán, de imádni valóan idióta Paul Rudd. A Nagy Öregek (Murray, Aykroyd, Hudson) megfelelően későn és megfelelően röviden bukkannak csak fel (viszont aki Aykroyd magyar hangjának betette Kerekes Józsefet, azzal szívesen elbeszélgetnék, feddő zöngékkel fűszerezve mondandómat. Lehet, hogy én vagyok kényes, de elképesztően üti a hang a képet).
Ami kevésbé ad okot az elégedettségre, az maga a sztori. Amikor Gózeri Gózer a Kapuk és a Kulcsok őrének kíséretében megjelent, az nálam majdnem olyan nagyságrendben okozott sikítófrászt, mint tetszőleges Csillagok háborúja mutánstermékben az obligát Halálcsillag. Érzésem szerint egy friss történet egyáltalán nem ártott volna meg a kellemes nosztalgiázásnak, itt az alkotók kicsit túltolták a rozsdás Csepel kempingbiciklit. Mivel a misztikus történetvonal nem túl érdekes, ráadásul a Gósztbászterz c. örökslágert minden egyes nyüves alkalommal a rádióval együtt harsogó nézők (velem az élen) az összes mozzanatát kívülről tudják, az eleve kissé hullámzó ritmusú filmben az érdekfeszítés szintje sajnos egyenletesen csökken, egészen a végéig (nem mintha ott valami megrázóan újszerű történne, csak akkor érkeznek meg a vénemberek).
A Szellemirtók – Az örökség arra emlékeztet, amikor a nyolcvanas évek végének legnagyobb karácsonyi hájpját, a lambadázó elemes műanyag Télapót harminc évvel később megtaláljuk a padláson. A dallam (sajnos…) tisztán felismerhető, az ízületek már erősen csikorognak. A gyerekek, akiknek lelkesen megmutatjuk, udvariasan hülyének néznek miatta, mi pedig magunk sem tudjuk eldönteni, hogy a látvány cuki vagy ijesztő. Egy pillanatra könnyeket csal a szemünkbe, másnapra már el is felejtjük.
