A Snowpiercer – Túlélők viadala egy pattanásig feszülő, gazdag karakterdráma egy, disztópikus jövőben robogó szupervonat fedélzetén, amelynek fordulatainál talán katarzisai ütnek nagyobbat. Első osztályú színészi játék, kiváló atmoszférateremtés és sajátos steampunk-os stílus mindaz, amit a Snowpiercer nyújtani tud, mind az 1034 kocsijával együtt.
A Snowpiercer (Hótörő) a világunk mikrokozmosza. Egy, a befagyott Földön végtelenségig körbe-körbe száguldó vonat börtönébe zárt emberek súrlódásainak gyűjteménye a túlélés és az egyéni érdekek mezsgyéjén, egy olyan bolygón, ahol örökké tél van. A vonaton kívül csak fagyhalál. Ahogy már a hihetetlenül mozgalmas első évadban is láttuk, a szerelvény összetéveszthetetlen leképezése örökös társadalmi feszültségeinknek. Vannak, akik könyörtelen birtoklási vágyuktól fűtve, akár mindenkit feláldozva is, magukhoz akarják ragadni a hatalmat és vannak, akik szigorú erkölcsi elveket követve vagy éppen háttérbe szorítva meg akarják óvni az emberiség maradék morzsáit. Vannak, akik az egyéni jólétük és boldogulásuk biztosításáért hátat fordítanak a moralitásnak és arra mennek, amerre nekik kényelmes és vannak olyanok is, akik tudják, hogy egyedül képtelenek nagyot álmodni, ezért beállnak a magasztosabb elveket vallók mögé.
Érdekemberek és elvbajnokok gyűjtőhelye ez a végtelenül hosszú vonat, fajunk maradék párezer lelkével a fedélzeten. A gond akkor van, ha a tiszta elvek, sem teljesen makulátlanok, ha a kíméletlen zsarnok mocskosul játszik, akkor az erkölcs bajnokainak is összepiszkolódik a keze, viszont itt ez, a piszkolódás az, ami megkülönbözteti a mi világunkat a Snowpiercer világától. Míg mi élhetjük az életünket szabadon, tiszta elveink szerint háborítatlanul (ha hagyják persze), addig az utópisztikus jövőben vonatozó, nemes célokért küzdő, szürkezónás figurák, önmagukat megtagadva állatiasodnak le ellenfeleik szintjére, csupán azért, mert a túlélésről alkotott képük ellentétes és mert a nagyobb jó érdekében ott, abban a helyzetben úgy vélik, hogy ezt kénytelenek megtenni. Kannibalizmus, kínzás, gyötrés és értelmetlen halálok egész sora kísérti az útjukat egy olyan Földön, mely számunkra elképzelhetetlen.
Itt rajzolódik ki a sorozat egyik legnagyobb húzása, hogy képes komplex és hihető karaktereket felsorakoztatni az adott világra adaptált hitrendszerrel úgy, hogy ezek a képzeletbeli morális egyenes minden pontján szétszórt figurák nem tűnnek mesterkéltnek vagy hamisnak. Ezek az egyéniségek nem a filmművészet példamutató nevelését igyekeznek erősíteni – kivéve talán némelyek erkölcsi tisztaságban és jó szándékban való kimozdíthatatlanságával –, hanem csupán illusztrálják, hogy egy kegyetlen és lelketlen világban hogyan foszlik darabjaira a jók morális iránytűje és válnak adott körülmények hatására kegyetlen gyilkossá vagy árulóvá.
Az eredeti mozifilmet jegyző Bong Joon-ho (Élősködők) tudta ezt, így a filmben el is pusztítja a Snowpiercert és általa jelképesen a bűnt is, csupán az ártatlanságot jelképező két gyereket hagyva életben. A Snowpiercernek, mint történeti jelenségnek talán éppen ez az egyik legizgalmasabb velejárója, a bűnbeesés, a szürkére mázolt tisztaság kérdése.
A sorozat – aminek szintén producere az Oscar-díjas koreai rendező – szintén feldolgozza az érintett kérdéskört úgy, hogy igyekszik minél alaposabban elmélyülni a karakterekben és kibontani összetett kapcsolatrendszereiket. Teszi ezt olyan profizmussal és arányérzékkel, hogy szó szerint a képernyő elé ragaszt. Ha Josh Friedman kreátor – Graeme Mansonnel az oldalán – ilyen izgalmasra tudta kikerekíteni ezt a viszonylag szigorú határok közé szorított sztorit, kíváncsi leszek az év végén az Apple TV-n debütáló Alapítvány sorozattal mihez fog kezdeni.
Akinek elég volt ennyi, hogy a második évadra rávegye magát vagy esetleg az eddig még kimaradt elsőre, attól most elköszönünk, hiszen az új részek elemzéséhez muszáj lesz szót ejtenem az előző évad eseményeiről. Az első, szeplőtlen élménytől pedig senkit sem fosztanék meg, így kérem, akit már sikerült fellelkesítenem egy szuper karakterdrámára, az csak a stáblista után jöjjön vissza keresni a véleménye egyezését írásomban. A többiekkel vonatozunk tovább. Az első évadra vonatkozólag SPOILEREK következnek.
Nézzük hol maradt abba az első évad! Miután kiderült, hogy a nagy vizionárius Mr. Wilford nincs a vonaton és Layton (Daveed Diggs) a faroklakókkal megdöntötte a Csizmások és Melanie Cavill (Jennifer Connelly) hazugságra épülő hatalmát, a forradalmi rendezés után egy kívülről jövő fenyegetéssel kell egységesen fellépnie a Snowpiercer utasainak. Ugyanis Mr. Wilford nem halt meg!! A második örökmozdony, a Big Alice szerelvényével hét év után becserkészte és megállásra kényszerítette a tőle elrabolt Snowpiercert. BAMM! Eszméletlen fordulat volt az első évadban, hogy a mozifilm utáni vérfrissítés gyanánt Wilfordot (Sean Bean) kiemelte a Snowpiercerből! Mikor a néző már kezdett hozzászokni ahhoz, hogy a karakter meghalt, váratlanul betoppant és az évad utolsó részében megállítja az örök mozdonyt, csakis azért, hogy visszaszerezhesse magának. Ennél kisebb, de a sorozat karaktereinek miliőjében hatalmas horderejű csavar, hogy a két vonat által összenyitott átjáróban megjelenő első személy pedig, Melanie Cavill hátrahagyott és immár tinédzser lánya, Alexandra (Rowan Blanchard). Wilford érti a hatalmi játszmákat az egyszer biztos!
A második évad kezdete pontosan ennek a jelenetnek a folytatása, ahol a Snowpiercert immár uraló, csendőrökből, munkásokból és faroklakókból álló szedett-vedett lázadó sereg lándzsái Melanie lányára, Alexre, merednek. Alex, mint Wilford elsőszámú embere, mérnöke és biztosítéka, átadja ultimátumát a vonat fejévé előlépő Laytonnak, a Vendéglátásért felelő és elkötelezett Wilford hívő Ruth-nak (Alison Wright) és a csendőrparancsnoknak Roche-nak (Mike O’Malley), hogy ha nem teljesítik Wilford kéréseit a Big Alice perceken belül halálra fagyasztja a Snowpiercert. Ettől a pillanatól kezdve a történet egy folyamatos politikai és pszichológiai csatározások elegye lesz az immár két vonat összekapcsolásából létrejött szerelvényen, melynek célja az irányítás végső megszerzése vagy a békés egymás mellett élés biztosította túlélés. A szerepek felcserélődnek, elnyomottból uralkodó lesz, vezetőből követő és így tovább szinte folyamatos körforgásban. A vonat egyik fele a fajunkat megmentő Wilfordhoz húz, míg a másik része mentesülne mindenféle elnyomó hatalom alól. Konfliktusok és érdekek csapnak össze, nem jó, hanem tökéletes köntösbe bújtatva.
Melanie és Layton már az első évadban egymásra talált a hatalmi játszmák közepette, de a közös fenyegetés Wilford személyében úgy tűnik ellenfelekből szövetségessé kovácsolta őket, hiszen közös elvet vallanak: a lehető legjobb módon biztosítani az emberiség túlélését. Melanie karaktere sokat változott az első évadban, és vált egy kimért, hideg tekintetű vezetőből feloldozott és kevésbé gyötrődő figurává. Talán ehhez halottnak hitt lányának megjelenése és Layton hatalomátvétele is hozzájárult. Célja továbbra is a túlélés biztosítása, de ezt már nem a vasmarokkal őrzött, szigorú osztályrendszerben, hanem egy demokratikus berendezkedésben látja. Az Oscar-díjas Jennifer Connelly játéka továbbra is hihetetlenül profi, és bár Sean Bean megjelenésével kevesebb képernyőidő jut neki, továbbra is vannak emlékezetes momentumai. Próbál lánya felé nyitni és a tudomány által kapcsolatot teremteni vele, de Alex erősen neheztel rá, amiért magára hagyta a vonat elindulásakor. Rowan Blanchard képes felnőni történetbeli édesanyjához és kiemelkedő tehetséggel kelti életre a megbocsátás és a gyűlölet között őrlődő távolságtartó, fiatal mérnököt, Wilford elsőszámú emberét, egyben fegyverét Melanie ellen. A Snowpiercer elrablásának és Wilford kicselezésének történetét mellesleg flashbackekben rettentő izgalmasan fel is dolgozza az évad, mint azt a szériánál azt már megszoktuk, meglepő titkok és emberi miértek keresztmetszetében. Amit, aztán az évad végül Melanie karakterével tesz, az egyben meglepő és rettentő finoman, csendesen, keserédesen drámai.
Layton továbbra is egész jó, mint a széria vezető karaktere, bár Daveed Diggs játékát sokszor érte kritika, és valóban nem a legsokszínűbb, leghitelesebb arc a színészgárdában, mégis, ha nem lenne itt csakis ő hiányozna. Jelenléte van. A hangja, a járása mind közvetítik egy szilárd elképzelésekkel felruházott felelős vezető képét, aki a nagyobb jó érdekében leereszkedik a szürke zónába, ahová éppen idealista elvei üldözték. Ravasz, megfontolt és kitűnő vetélytársa a nála talán még agyafúrtabb Wilfordnak. Sean Bean alakítása szenzációs, és szerencsénkre elég sokat láthatjuk az évadban. Félelmetes, hogy mennyire képes átélni a saját érdekeiért bárkit felhasználni és feláldozni képes, magát mindenhatónak hívő, karizmatikus, pszichopata zsarnokot. Wilford kitűnő sakkjátékos és kegyetlen ellenfél, aki magát antik kultúrával és művészettel veszi körül, míg emberei függőágyban nyomorognak. Híres regényekből tart felolvasó estet, kifinomult ízlése van a művészetek iránt mialatt minden célja az, hogy a vonat megszerzése ellen neki keresztbetevőket kihúzza a számításból. Érdekes kettősség. A két színész nagyszerűen érzi egymást, ami meglátszik Layton és Wilford vetélkedésében is.
A főbb szereplők oldalán többek mellett, a főszálhoz szigorúan hozzátartozva, ott van a saját szerepe megdefiniálásától más-más módon szenvedő Ruth, Till (Mickey Sumner) és Roche, a lelkiismeretével és vágyai önmarcangolásában szenvedő Pike (Steven Ogg) és Miss Audrey (Lena Hall) is, akik legalább ugyanakkora hangsúlyt kapnak, mint Wilford vagy Layton és elképesztően profi alakításokkal, nem kevés katartikus emberi színvallással erősítik a szériát.
A kamerakezelés továbbra is beszorít a vonat falai közé és erőteljesen nyomaszt, viszont amikor kívül kerülünk a vonat hazug, önző és vad miliőjéből a gyilkos fagy csendje és nyugalma mintha felszabadítana. Érdekes szembenállás ez a kettőség. Stílusa jól vegyíti a steampunk és a sci-fi elemeket, logikátlanságok persze vannak benne, de kit érdekelnek, ha a sztori olyan könnyen magával ránt! Zenei téren nagyon erős, sokat merít a különféle stílusok üteméből és lendületéből.
Megvalósításában mondhatni realista alkotás, amely nem riad vissza az erőszak és a vadság alkalmazásától, annak explicit megmutatásától sem. Ez valahogy a mozifilmtől kezdve a Snowpiercer-jelenség, mint utópisztikus science fiction egyik sajátja.
A sztori hatásos drámai kilengésekkel, parádésan tárgyalja a pszichológiai és politikai játszmázástól, tőrbecsalástól, és átveréstől gazdag narratívát. Nagy koponyák gigászi sakkjátszmája ez, melynél igencsak magas tétekben játszanak.
Ehhez kellenek a nagyjából azonos szinten lévő ellenfelek és itt Wilford egy tökéletes antagonista, akihez Layton és társai számtalanszor fel is nőnek. Egy állandó ki-ki meccs, aminek nem lehet tudni mi lesz a vége, csak azt, hogy a végjáték valami szenzációs lesz. Szerencsénkre nem sietik el annyira azt a befejezést, az elkészült két évad után már forog a harmadik is és elvileg az év végére ismét jegyet válhatunk a fagyos vonatútra!
Vágása intelligensen ütemes, egyenletesen fenntartott hullámzás, a szünetekben elmélyülés, az emberi oldal kidomborítása, aztán a menetbe kapcsolás, felgyorsulás és iszonyatos pörgés, aminek a végén a földtől felemelkedve úgy ugrik a magasba, hogy nem várhatsz mást, mint egy katartikus színvallást. A karakterek építkezése nem teszi le a szerszámot a katarzisnál, annál tovább és tovább építi őket, amíg elér egy újabb emberi próbatételig és végül ismét egy katarzisig. Valaki a gerincét találja meg, a magában mélyen elnyomott elveit, másnál bekapcsol a túlélési ösztön és az önzőség talajára lép. Minden egyes döntésnek vagy felismerésnek súlya van, de ez a jelentőség nem veszik el vagy fárad ki az egyre magasabbra emelt tétek útvesztőjében.
Nagyon finoman, kivételes arányérzékkel megkomponálva adagolják őket és vezetik el a figurákat addig a pontig, ahonnan nincs visszafordulás. Amit pedig a színészek ennél a pontnál tesznek, az színtiszta profizmus. Látszik rajta, hogy hozzáértő írók munkájának eredménye, hiszen mintha minden mindennel összefüggene, a legelején megtett dolgoknak hatása van a jövőre, a jelen, pedig árnyalja a múlt eseményeit és hibáit. A kliséket jól kerüli ki, igaz, hogy ott vannak benne a jól ismert fogások és toposzok, de vagy direkt föléjük vagy direkt alájuk lő, sosem találja telibe a középszerűséget. Ez a láthatatlan, de kétségkívül érezhető sorvezető kiemeli a mesterségesen szőtt történetek közül és valóban feldobja a Snowpiercert a legjobbak listájára, mind az 1034 kocsijával együtt.
