Azt gondolom, a végtelenségig lehetne diskurálni Hollywood lejtmenetéről, főleg ha ezt a vígjátékok műfajában folytatjuk. Évek óta kerestetik az a műfajt megreformáló mű, ami kirobbantja ezt az elbagetallizált stílust a helyéről és visszatér a köztudatba az igazán minőségi humor. Manapság inkább azt a kort éljük, amiben egy egyszerű szellentés, mellécélzott vizelet vagy csak egy kósza szitokszó is hahotázást vált ki a nézőközönségből. Szó se róla, valóban léteznek olyan pillanatok, amikor ezek a módszerek is jól tudnak elsülni, vegyük például a Trópusi vihart. Ellentétben mai filmünkkel, ami nem hogy nem vicces vagy szórakoztató, de baromi buta is.
A történet szerint Peter (Oakes Fegley – Az aranypinty) átlagos kissrácként tengeti mindennapjait, egészen addig, amíg anyja (Uma Thurman – Kill Bill) noszogatására Peter papája (Robert De Niro – A taxisofőr) be nem költözik az ő kis szobájába. Ednek nem sok választása volt, vagy marad régi házukban elhunyt feleségének megannyi emlékével, vagy átköltözik a lányáékhoz, ezzel pedig felpaterolva unokáját a padlásra. A film a szereplők egymás utáni noszogatásából áll. Miután Ed beköltözik, Peter osztálytársai „noszogatják” a fiút, hogy vágjon vissza a nagyapjának és üzenjen neki hadat. Miután a fiú ezt megteszi, Ed barátai kezdik el „noszogatni” az öreget, hogy vágjon vissza a kis lurkónak. Végül el is kezdődik a csata, egymás után próbálják megszívatni egymást, és ezzel együtt lép be a film legnagyobb hibája is. Amennyiben valaki látta a film előzetesét, azt bármilyen formában megleste, vagy csak belepillantott, annak egy szomorú hírrel szolgálnék. Amiket abban látott bárki is, azok lesznek csak a filmben is. Bizony, az előzetes orbitális spoilerezése konkrétan egy darab felfedetlen ugratást hagyott csak a mozira. Ez pedig kifejezetten lelombozó tud lenni, bár a moziban ülve úgy vettem le, hogy sokan nem látták a promókat, mert rendesen felnevettek a szituációkon. Boldog is lennék, ha csak ennyi bántotta volna a csőröm, de NEM. Olyannyira nem, hogy erős késztetést éreztem az iránt is, hogy elhagyjam a termet.
Kezdjük a színészekkel:
Robert De Niro egy igazi kulcsfigura Hollywoodban. Az ő karizmájával szinte minden eladható jelenleg, még ha az a végén a süllyesztőben is végzi. Az egyetlen probléma pedig pontosan itt leledzik. De Niro mostanában elég érdekes szerepeket vállal, amiket nem feltétlen sorolnánk a legjobbjai közé. A Nagyfater elszabadul, Last Vegas, A komikus és most ez, mind-mind arra enged következtetni, mintha az öregnek törlesztenie kéne valamit, ezért mindent elvállal. Reméljük, nem így van, és még rengeteg szuper szerepben láthatjuk majd, pont ezért gondolom, hogy a mostani film sem az ő teljes hibája. Ugyanolyan szerethető, mint mindig.
Uma Thurman anyaként bravúrozna, ha nem lenne mellette Rob Riggle aki szinte az összes kis poénjával kizökkenti az anya–papa-páros drámaibb részeit. Már ha találunk igazán drámai pillanatot a filmben. A kissrác, Oakes Fegley pedig egyenesen borzalmas. Semmi érzelem, semmi játék. Bármilyen csapdát is készít karaktere a nagypapának, mindből árad a kreativitás hiánya. Hol egy szétszórt üveggolyó, hol egy kicserélt borotvahab, hol pedig egy kósza drón. Ezeket mind láttuk már valahol, és sajnos ez nagyon is érződik a történetben. A sztori ugyanis monoton lábakon lépdel a katarzisnak nevezett megváltásig. Az unoka és a nagypapa harca ugyanis kiszámíthatóan ugyanabba az irányba halad, mint bármilyen más vígjáték. Mégis szeretlek, kellesz nekem, hiányzol, ne menj el, ezzel pedig átírva az eddigi csatározások célját. Az ügyetlenségeket persze tökéletesen kompenzálja Peter húga, Jennifer, aki eszméletlen cuki és imádja a nagyfatert. Ha ők ketten a vásznon vannak, akkor a legaranyosabb és talán legviccesebb szituációk kerülnek előtérbe. Ez pedig minimálisan is, de kihúzza a filmet a legmélyebb mocsárból.
Hiányzik a humor, hiányoznak az emlékezetes, örömteli karakterek. Akiken még akkor is mosolygunk, amikor nem csinálnak az ég adta világon semmi vicceset. Az olyan helyzetek, pillanatok, egysorosak vagy párbeszédek nincsenek már sehol, amik igazán top kategóriába emelték az egykori vígjátékokat. Az eljövendő generációnak és szüleiknek talán-talán még vicces lehet ez a Dennis a komisz féle csetepaté az öreg és a fiatal között, de nekünk már nem igazán. Ha mégis ilyenbe vág bele valaki, akkor meg tegye oda a dolgokat és a nagypapi is mutassa meg, mit tud, szívassa meg jól azt a gyereket. Tim Hill nem találta meg most a közös nevezőt, mondjuk a Spongyabob és az Alvin és a mókusok után nem is tudom, mit vártunk. Szomorú, de ez van! Talán majd legközelebb.
