Egyszerű, mondhatni átlagos borítóval állunk szemben. Lepukkant afrikai kocsma, álldogáló alakok és fülledt levegő. Valahogy így képzelhetjük a pokolhoz tartozó várót. Taszít, mégis hívogat és mielőtt eldönthetnénk be akarunk-e merészkedni, beránt mint egy örvény. Ilyen a könyv is, pillanatok alatt magával ragad. Alighogy kinyitjuk, Jászberényi Sándor homokot szór a szemünkbe, égő hullák és bűzölgő sikátorok szagát legyezi felénk. Mi pedig nagyra nyitjuk a szemünket és mélyet szippantunk a levegőbe, mert ez más. Valami kíméletlenül, mocskosan és kiborítóan valóságos.
A 2017-ben megjelent novelláskötet főszereplője lényegében a szerző alteregója. Miután felesége elhagyta és vitte kétéves fiát, az újságíró Maros Dániel a Közel-Keletre utazik tudósítani. Itt járja végig háborúval, alkohollal és lelki gyötrelmekkel kikövezett személyreszabott El Camino-ját. Mi pedig végig ott vagyunk mellette, együtt izzadunk, gyötrődünk és szabadulunk fel Marossal.
Kissé gyári hibás, de viszonylag működő képes demokráciákhoz szokott nyugati lelkünket először hideg zuhanyként fogja érni az elénk tárt világ, de Jászberényi könnyed stílusának köszönhetően gyorsan sikerül akklimatizálódni. Így amellett, hogy egy lelki utazáson is részt veszünk, betekintést nyerünk a régió kultúrális világába, politikai hátterébe és a közelmúlt eseményeit is más szemszögből szemlélhetjük. Mindez pedig lendületes és szórakoztató formában olvasható, köszönhetően a szöveg stílusának.
Jászberényit mind karaktere, mind pedig írásmódja miatt gyakran hasonlítják Hemingway-hez. Ez az összehasonlítás bizonyos szempontból nagyon is helytálló, ám kettejük között minimum egy nagyon lényeges különbség van. Ugyan mindkét szerzőnél fontos szerepet kap a férfi maszkulanitás, az erős férfi karakter, Hemingway-el ellentétben Jászberényinél sokkal fontosabb szerepet kap a mocsok – mind a minket körülvevő, mind pedig a bennünk örvénylő – és az azon való felülemelkedés vagy éppen belemerülés. Kevesebb a pátosz, a jó és a szép, ám ami van az annál nagyobb kincs. Vagyis illik megbecsülni. Erős párbeszédeit és megkapó leírásait viszont ugyanolyan tömören veti papírra, mint halhatatlan nevű amerikai kollégája, de megfűszerezi azokat egy nagy adag fanyarsággal és kiégett pesszimizmussal.
Az a műfaj, stílus amit A lélek legszebb éjszakája képvisel elég ritka madár a magyar irodalmi paletta egén, ennek köszönhetően nem kell vetélytársaktól tartania, ám a ránehezedő felelősség súlya sem elhanyagolható. Ezt a súlyt azonban tollpiheként kezeli a kötet, elvárásunk lécét könnyűszerrel ugorhatná át, de helyette inkább leveri. Mert megteheti. Mi pedig hálásak lehetünk érte, hogy így tesz.
