Schwechtje Mihály első nagyjátékfilmjét szeptember 13.-án mutatták be a hazai mozik. Az előzetes vetítések alapján sikerre lehet számítani, már most rengetegen kíváncsiak a tinithrillerként aposztrofált, de nem csak kifejezetten nekik szóló filmre. A felkavaró dráma születéséről, hátteréről, a castingról és jövőbeli terveiről is kérdeztük a rendezőt, aki sok műhelytitkot osztott meg a film születéséről.
Filmsomnia: Honnan jött a film ötlete? Melyik téma talált meg először? Maga az online zaklatás vagy a korosztály?
Schwechtje Mihály: A korosztály. Először az jött, hogy a tinédzserekről szeretnék filmet készíteni és valami olyasmit, ami mostani, XXI. századi gyökerű problémát mutat, tehát nem XX. századból fakadó, vagy régebbi. Mondok egy példát. Például a szegénység. Nem ilyen általános problémára gondoltam, nem azért, mert ez vagy más ilyen jellegűek ne lennének fontosak, szerintem. Azt láttam, hogy valami ma nagyon más, a tinédzserkorral nagyon más, mint ami a miénk volt (A rendező 1978-ban született- a szerk.). Persze vannak nyilvánvalóan hasonló dolgok, de én inkább az újnak akartam utánamenni.
Filmsomnia: A szereplőket hogyan találtad meg? Felmerült benned az is, hogy a főszerepeket profi színészek formálják meg?
Schwechtje Mihály: Nagyon rövid ideig eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne, ha színművészetis egyetemisták játszanák el a főbb szerepeket, de egyszerűen öregnek tűntek. Nem néztek ki már tinédzsernek, ezért úgy döntöttem, hogy hitelesebb lesz az egész, ha a szereplőkkel azonos korú színészeket keresek. Olyan értelemben ők nem teljesen amatőrök, hogy mindegyiknek van drámatagozatos vagy színitanodás múltja, nyilván nem kész színészek, de van már bizonyos fajta tudásuk erről a világról.
Filmsomnia: Mesélnél még a castingról? Miért éppen őket választottad?
Schwechtje Mihály: Hosszadalmas volt. Nagyon sok mindenkit néztünk meg és sok helyről, teljesen amatőröktől, a drámaiskolákon keresztül casting ügynökségekig, ajánlottak ismerősöket is, mindenkit behívtunk. Aztán bekéredzkedtem a Vörösmarty Mihály Gimnáziumba egy drámaórára. Először azt a fiút választottam ki, aki Benit játssza, Rácz Dávidot, nagyon ügyes volt, valamit éppen improvizáltak és behívtam. Azt gondoltam, hogy ez a fiú alkalmas lesz annak a karakternek a megformálására, aki a fejemben van, így választottam ki először őt.
Láttam ott a Szilvit is (Herr Szilvia, aki a főszereplő Esztert formálja meg – a szerk.) akárhogy invitáltam, nem volt kedve eljönni. Megnéztem közben másokat is, osztálytársait, de mégis ott motoszkált a fejemben, hogy milyen hülyeség, hogy nem akar eljönni, pedig volt valami ügyes pillanata, amit ott láttam és a külső adottságai is olyanok, amilyeneket elképzelek. Beszéltem az osztályfőnökével, aki mondta, hogy nem kényszerítheti a Szilvit semmire, szerintem mivel lehetne rávenni. Azt mondtam, hogy az életben nagyon ritka pillanat, hogy ha valakire felfigyelnek, valaki a másikban meglát valamit, amit érdekesnek talál és hogy próbáljon meg ő is kíváncsi lenni. Így végül eljött.
Elkezdtünk dolgozni, nézegettem, meg megnéztem azért másokat is. Próbáltam vele nehéz helyzeteket, volt, hogy velem kellett játszania és akkor egyszer csak valaminek a csírája megjelent a szemében – a szakítós jelenet volt az – ami igazinak tűnt, olyan mintha valóban megtörténne vele. Másoknál ezt a plafont vagy gátat nem sikerült átszakítani, „úgy csinálás” volt csak. És akkor még mindig gondolkodtam, neki is mondtam, hogy kell idő, mert ez az első nagyjátékfilmem, ez az egyik főszerep, fontos. Aztán hirtelen eldöntöttem.
Filmsomnia: Kezdettől biztos volt, hogy ez nagyjátékfilm lesz? Eddig rövidfilmet és sorozatot rendeztél.
Schwechtje Mihály: Mindig is szerettem volna nagyjátékfilmet csinálni, csak nem volt rá pénz, ezért úgy döntöttem, hogy megcsinálom máshogy. Úgy voltam vele, az még egyszer nem történhet meg, hogy még tíz évet elraboljon tőlem az aktuális pénzosztó. Azt éreztem, hogy otthon megőrülök, tényleg, kezdek begolyózni, az, hogy nekikezdjek egy újabb könyvnek, kitaláljak egy újabb történetet, hogy aztán valaki egy vállrándítással azt mondja, hogy nem jó, nem hívnak be, nem kíváncsiak rá, az képtelenségnek tűnt. 2011-ben diplomáztam és akkor már vadul készültem filmet készíteni, fél évet Hollandiában töltöttem, fejleszteni a forgatókönyvet (Ez egy másik volt, amit nem támogattak) és úgy döntöttem, hogy akkor ezt az újat megcsinálom, bármi áron.
Aztán végül szerencsém lett, a két producer megkeresett (Pusztai Ferenc és Petrányi Viktória – a szerk.), hogy ismerik a tervet, csináljuk meg. Így eggyel könnyebb volt elkészíteni, így most egy low budget filmet láthatunk, úgy meg csak egy no budget film lett volna, barátokkal, akik hajlandóak lettek volna egy ilyen kalandban részt venni.
Filmsomnia: Mi jelentette a legnagyobb kihívást? Úgy zajlott minden végül, ahogy elképzelted?
Schwechtje Mihály: Érdekes, de a forgatás egy áldott állapot volt. Kitaláltunk egy olyan forgatási metódust, amivel jól lehetett haladni. Nagyon sok jelenetet kellett egy nap felvenni, többet, mint ami ideális lett volna. Viszont én a kisfilmezésben edződtem, ami bizonyos szempontból szintén ilyen gerilla. Ott is adnak pénzt, viszont soha nem annyit, amibe kényelmesen bele lehetne férni, de meg kell oldani és így tudtam olyan tempóval dolgozni, ami szükséges volt. Más kérdés, hogy a Herbai Mátéval (Az operatőr – a szerk.) mindig arról álmodozunk, hogy csinálunk egy olyan filmet, ahol napi négy snittet van csak, de ez valószínűleg sosem fog bekövetkezni, ennél is filmnél is húsz fölött vannak a snitt számok.
Nehéz feladat, és nem lehet hibázni, végig észnél kell lenni. Ugyanolyan jó állapotban kell lennie a színésznek, az operatőrnek, nekem is és az egész stábnak is ahhoz, hogy meglegyen a pillanat. Előfordul, hogy valamelyikünk lankad és akkor a végén, amikor megnézzük, rájövünk, hogy nem működik, látszik, hogy valamit nem jól gondoltam a forgatókönyvnél, vagy nem működik a jelenet.
Filmsomnia: Van kedvenc jeleneted, ami a legkedvesebb a szívednek?
Schwechtje Mihály: Amikor az ember két évig bámulja a filmjét -mert az két év volt, mire az utómunka végére értünk-, nem tudja úgy nézni, mint amikor csak úgy beülök egy filmre és hat rám vagy éppen nem hat rám. Persze tudom, hogy az ott egy szép színészi pillanat vagy egy jó snitt. De mégis van egy, ami mindig megérint, az, amikor a Beni meg az Eszter szakít, az mindig szíven üt, úgy, hogy közben százezerszer láttam, az összes mondatot kívülről tudom, azt is tudom, mit cseréltem ki.
Filmsomnia: A forgatókönyvhöz képest mennyire engedtél teret a színészeidnek? Mennyire volt helye improvizációnak?
Schwechtje Mihály: A jelenetek meg voltak írva. Egy jelenet volt csak nagyon vázlatos, hogy ott majd valamit csinálnak ketten és akkor azt helyben találtuk ki, hogy mi legyen. A dialógusoknál a könyvben tettem egy ajánlatot, de mindig mondtam, legyen úgy, ahogy gondoljátok, de tartalmilag ne változzon meg, lehet saját szavakat használni. Volt, hogy így jobban sikerült, de olyan is, hogy az bizonyult megfelelőbbnek, ami eredetileg a könyvben volt –ezeknek a variációi. Olyan értelemben nem érzem magamat írónak, hogy én filmet „írok”, nem irodalmi szöveget. Azt tudom, dramaturgiailag, hogy mit kell megjeleníteni, de ezt egy jó filmnél nem a dialógus mondja el, egyébként. A dialóg ugyan elmond többet a karakterről, de valójában nem ez az, ami elmeséli a helyzeteket.
Filmsomnia: Milyen célközönségnek készült a film?
Schwechtje Mihály: Én úgy képzelem, hogy olyan közönségnek készült, ami a filmbe bekapcsolódni szeret, nem kikapcsolódni jön. Gondolkodni jön, azért, hogy még utána is kattogjon rajta. Ez a közönség pedig a klasszikus arthouse közönség, illetve nyilván olyanok, akik hajlandóak magyar filmet megnézni, aztán természetesen szól a tizenéveseknek és a tanári-szülői korosztálynak is. Azoknak nem igazán szól, akik a filmnézést csak az abszolút kikapcsolódásra használják, nevetgélni szeretnek és popcornt enni. Ez a közönség valószínűleg csalódott lesz, bár ezen a filmen is sokat lehet nevetni. (Így van, sok a humoros, vicces jelenet – a szerk.)
Filmsomnia: Mondanál valamit a szereplőkről?
Schwechtje Mihály: Pontos elképzelésem volt arról, hogy a szereplők hová vannak pozicionálva. Olyat semmiképpen nem szerettem volna, hogy pl. az alkoholista szülő gyerekéből lesz a zaklató vagy hogy tanulatlan a szülő, szóval a könnyen feltételezhető körülményeket el akartam kerülni. Fordítva sem akartam, hogy például áldozattá sem az válik, akivel semmilyen szinten nem törődnek. Eszternek olyan édesanyja van, aki törődik vele, de közben egy egyedülálló, fiatal nő, aki szeretne magának egy életet, egy karriert, párkapcsolatot, teljesen érthető módon. Igyekszik, vannak szerencsétlen mondatai, de ezek mindannyiunknak vannak, helyzetek jönnek, amikor önzőbbek vagyunk. Tehát nem egy megátalkodott gonosz egyik szülő sem.
Aztán itt a másik szülő karakter –Schell Judit játssza- , aki úgy próbálja meg, hogy jelszavakkal irányítja a gyerekeit. Róla azt képzelem, hogy felsővezető és hozzá van szokva az ilyenfajta kommunikációhoz, ezért úgy gondolja, hogy ez majd a gyerekeknél is beválik. Tehát inkább utasításokat ad, minthogy a mélyére menjen a szituációknak, ideje nincs, rohan, 16 órát dolgozik, mintha azt mondaná: Ilyen körülményeket teremtek nektek, amik elég jó körülmények, egyedül nevellek, de most lesz egy apa is. Mindent egybevetve, praktikusabb típus.
Filmsomnia: Most min dolgozol éppen? Beszélnél egy kicsit a jövőbeli terveidről?
Schwechtje Mihály: Kaptam egy ösztöndíjat Berlinbe, ami nagyon jó dolog. Megyek ki megírni egy forgatókönyvet október-novemberben. Ezt már beadtam a Filmalaphoz, elutasították, annak ellenére, hogy tudták: kaptam ezt a rangos ösztöndíjat. Picit tanácstalan vagyok, ezért beindítottam még két szálat menekülésképpen. Viszont valójában azt nagyon szeretném megcsinálni, amin most ősszel fogok dolgozni, de ez nem fog menni az ő pénzük nélkül.
A Remélem, legközelebb sikerül meghalnod! 🙂 remekül sikerült, ezért mást nem is lehet kívánni, mint hogy a rendező sok ilyen, elgondolkodtató alkotással gazdagítsa a jövőben a filmes palettát, első filmje indítsa be nagyjátékfilmes karrierjét.
