A Gyilkosság az Orient expresszen az angol krimi írónő Agatha Christie talán legismertebb műve. Az 1934-ben kiadott csavaros novellát először 1974-ben vitték vászonra. A Sidney Lumet által rendezett hatalmas költségvetésű és sztárparádéval bíró film, klasszikus, könyvhű adaptációnak mondható. Ez, a még az írónő életében elkészült gigaprodukció a kritikákat tekintve sikeresnek, de a büdzsét figyelembe véve bukásnak számított. Ezt a pénzügyi mélyrepülést követően már csak televízióra készült, vagy kisebb költségvetéssel rendelkező Hercule Poirot történetek születtek az alapanyagból.
Úgy tűnik, hogy Branagh és a 20th Century Fox most látta elérkezettnek az időt, hogy leporolja és a mai mozi nézők elé vigye Agatha Christie klasszikusát. Nem véletlen, hogy az a brit színész-rendező Kenneth Branagh próbálkozott meg a krimi műfaj mozifilmes vérátömlesztésével, aki a 90-es évektől kezdődően, az olyan alkotásaival, mint a Sok hűhő Semmiért (Much Ado About Nothing. Kenneth Branagh, 1993) vagy éppen a Hamlet (Hamlet, Kenneth Branagh. 1996) egy új lendületet és progressziót adott a 2000-es évek újhullámos, szabadabb Shakespeare adaptációinak. De vajon sikerült-e a vonaton játszódó krimiből izgalmas, a mai nézők számára is csalogató kasszasikert varázsolni? Avagy megéri-e a ráfordított összeget a sztárokkal teletűzdelt Gyilkosság az Orient expresszen?
A film cselekményét tekintve a két világháború közötti, politikailag feszül időszakba kapcsolódunk be a történetbe, egész pontosan 1934-et írunk. Hercule Poirot (Kenneth Branagh) éppen Jeruzsálemben oldott meg egy vallási ereklye körüli ügyet és emiatt egy darabig nem is vágyik másra csak pihenésre. Hazaútja során az Isztambulból induló Orient Expresszen utazik, azonban az út során történik egy gyilkosság és innen kezdődnek is a bonyodalmak.
Branagh, ahogyan a legtöbb filmjében itt is saját magára osztotta a főszerepet. A karakter szélsőséges jellemét és kinézetét abszolút igyekezett a csúcsra járatni, elég csak megnézni azt a bajszot, amellyel a karakterét alakítja, illetve személyiségét tekintve is megpróbált egy összetett jellemet alkotni. Poirot személyisége egyszerre önhitt és egótól fűtött, mindemellett, a hideg úriember álcáját is tökéletesen őrzi. A brit színész minden ízében próbálta humorossá és átélhetővé tenni a fura, de zseniális belga nyomozót. Alakításának, és szerepének női megfelelője Michelle Pfeiffer, aki legalább olyan színvonalon remekel, mint férfi társa. A mellékszerepeket tekintve, további sztárparádét láthatunk, itt van velünk többek között Johnny Deep, Penelope Cruz, Judi Dench és Williem Dafoe is.
Szerkezetileg Branagh alapvetően az 1974-es adaptációt követi, viszont megpróbálta egy izgalmasabb, élvezhetőbb és a mai mozi néző számára csalogatóbb formába önteni azt. Ennek érdekében igyekezett csökkenteni az egy térben játszódó jelenetek játékidejét, például a vonaton játszódó jelenetekbe csak a film egyharmadánál csatlakozunk be, mindaddig pedig két várost és számos jellemet ismerhetünk meg. A narrációs formát tekintve is megkísérel nem elidőzni a száraz dialógusokon, ehelyett a kor nosztalgikus esztétizálását látjuk, amely sokszor giccsbehajlóan idézi fel a 30-as évek romantikáját. A legnagyobb probléma, hogy Branagh nem tudott egyértelműen állást foglalni a klasszikus adaptációs eljárás, illetve a kísérletező, de az eredetitől eltérő formai megoldások között.
Ennek eredményeképpen egy nagyon szép, és végig izgalmas mozifilmet láthatunk, ahol a látványt, az operatőri munkát és a díszleteket tekintve is hibátlan munkát kapunk, viszont sajnos időnként elvész az eredeti mű lényege. Ugyanis a nagyon sok karakterrel dolgozó novella lényege, hogy minden egyes szereplőt elég behatóan meg kell ismernünk ahhoz, hogy ne tudjuk eldönteni ki is volt a gyilkos. Itt a két órás játékidő során nincs elég idő minden karaktert egységesen bemutatni, ezért az olyan szerepek, mint a hercegnő (Judi Dench), vagy az apáca (Penelope Cruz) nem kapnak elég játékidőt így sablonossá és érdektelenné válnak.
Ennek ellenére a Gyilkosság az Orient expresszen sokszor elég szórakoztató és élvezetes, a nyomozás részletei vagy a film végi feloldás pedig kárpótól mindenkit a karakterek gyengeségeiért. Azt az élményt, amit a néző elvár egy Agatha Christie krimitől azt pontosan meg is kapja majd, sőt a mozi végén még egy esetleges folytatás lehetősége is felsejlik. De mire a végéhez ér a néző, már kicsit fásultan és unottan veszi tudomásul, hogy ez a film mekkora bravúr is lehetett volna, ha a rendező több kísérletező megoldást használ és eldönti már a forgatás legelején, hogy egy régimódi, klasszikus filmet vagy egy modernebb adaptációt szeretne-e inkább.
