fbpx
18.1 C
Budapest
csütörtök, szeptember 23, 2021

Fontos téma újító köntösben – Kovács Domokossal beszélgettünk

Fenntartható fejlődés, környezettudatosság és egyéni felelősség a témája annak az előadásnak, melynek bemutatója szeptember 19-én volt a Bethlen Téri Színházban, a következő előadás pedig november 7-én lesz látható. A jegesmedvék etetése tilos! című darab egy kétszereplős fizikai bábelőadás, mely fontos mondanivalójával igyekszik felhívni a figyelmet a mértéktelen túlfogyasztás és a klímaváltozás okozta következményekre. A soron következő előadás apropójából ültünk le beszélgetni a darab rendező-koreográfusával, Kovács Domokossal.



Artsomnia: 2017-ben végeztél a Színház és Filmművészeti Egyetemen, bábszínész szakon. Hogyan lettél bábszínész? Mindig is tudtad, hogy ezt szeretnéd csinálni, vagy így alakult?

Kovács Domokos: Eredetileg színésznek jelentkeztem. Amikor érettségiztem, még egyszerre indult a színész és a bábszínész szak, de csak az egyikre lehetett jelentkezni. Meg is fordult a fejemben, hogy bábszínésznek is jelentkezzek, és ha lehetett volna, akkor mindkettőre beadom a jelentkezésemet, viszont így csak a sima színészre jelentkeztem. Továbbjutottam az első rostán, majd a másodikon vetették fel, hogy mi lenne, ha a prózai színész helyett bábszínész szakra mennék tovább.

A.: Volt valami különösebb oka, ami miatt ebbe az irányba tereltek?

K. D.: Akkor nem kérdeztem, de azt mondták, hogy úgy érzik, ez az irány jobban passzolna az én világomhoz, ahhoz, ahogy én gondolkodom. Ebben abszolút igazuk is lett. Szerintem ebben az is benne volt, hogy a bábszínész osztályt indító osztályfőnököknek szimpatikusabb lehettem, úgy látták, hogy szívesen dolgoznának velem.

A.: Mi a különbség a prózai és a bábszínész kvalitásai között?

K. D.: Nem is feltétlenül a kvalitást mondanám elsősorban. Nyilván van kvalitásbeli különbség, például mi elsajátítunk egy csomó bábmozgatási technikát, de igazából az a helyzet, hogy egy színész ugyanúgy tud bábszínészként dolgozni, ahogy egy bábszínész prózai színészként. Szerintem inkább a gondolkodásmód, ahol ez kiütközik. Egy bábszínész a képzéséből és a színházi formanyelvből is adódóan sokkal stilizáltabban gondolkodik, sokkal inkább áttételesen. Sokan úgy emlegetik, hogy nagyobb alázat van a bábszínészekben. Én ezt nem szeretem így általánosítani, mert azt gondolom, hogy két prózai színész alázata között is nagyon nagy különbség van, és ez ugyanúgy bábszínészek között is fennáll. Bábszínészként valamilyen eszközön keresztül fejezzük ki a gondolatainkat, és ettől valahogy a mi jelenlétünk sok esetben eggyel hátrébb szorul, de sok esetben nem annyira. Ezt sem tudnám általánosságban megfogalmazni, de egy ilyen fajta alázat, vagy inkább gondolkodásmódnak mondanám, az általánosan jellemzőbb a bábszínészekre.

Kovács Domokos
A jegesmedvék etetése tilos! – Kovács Domokos. Fotó: @ Kállai Tóth Anett

A.: Melyik áll hozzád közelebb, a bábszínészet vagy a prózai színészet? Játszottál színdarabokban is, de most legutoljára bábbal dolgoztál.

K. D.: A báb, meg leginkább a tánc. A bábozásból is annak mozgatása, illetve azok a mozgások, amiket a báb inspirál, inkább ezek állnak hozzám közelebb, mint a szövegcentrikus előadások. Valahogy a realista előadások állnak tőlem a legtávolabb, és a stilizációs formákban érzem magam a legotthonosabban.

A.: Szeptember 19-én volt a saját darabodnak a bemutatója A jegesmedvék etetése tilos! címmel, amihez kapcsolódóan a Manna Produkció YouTube-csatornáján hónapról hónapra jelentkeztetek videóval arról, hogy hol tartotok éppen az előadás összeállításával, próbákkal, egyebekkel. Így októberben, túl az első előadáson, mesélj kicsit a darabról, a bemutatóról, illetve hogy kaptatok-e visszajelzéseket.

K. D.: Nagyon szerettem az egész próbafolyamatot, az utat, amit bejártunk, azt a sokmindent, amit tanultunk belőle, amit kikísérleteztünk. Azt érzem, hogy a végeredmény tudja tükrözni azt a fajta elmélyültséget és munkát, amit az alkotókkal közösen belefektettünk. Kaptunk visszajelzéseket, Puskás Panni írt kritikát az előadásról, amiben érdekes szempontokra hívja fel a figyelmünket, illetve, ismerősöktől, akik szintén hasznos gondolatokat mondtak.

A.: Ők szakmabeliek?

K. D.: Egy részük igen, színházas ismerősök, de voltak olyanok is, akik nem feltétlenül szakmabeliek. Még a bemutató előtt tartottunk egy tesztközönséges előadást, mert a darabhoz tartozik egy középiskolásoknak szóló ráhangoló foglalkozás. Ezt akartuk kipróbálni, kikísérletezni, hogy hogyan működik emberekkel, nem csak a fejünkben. Ott voltak olyanok, akik nem feltétlenül színházban dolgozó emberek, de ők is az ismerőseink, tehát egyfajta biztonságos közeg volt. Tőlük is nagyon hasznos visszajelzéseket kaptunk. Az ő meglátásaik bizonyos szempontból izgalmasabbak voltak nekünk, mert ezek nem szakmai visszajelzések, hanem pont az átlag nézői reakciók, és jó volt tudni, hogy rájuk hogyan hat az előadás. Nagyon megnyugtató volt, hogy egy csomó mindenről azt mondták, amit mi korábban Petrával (Nagy Petra – a szerk.) előtte beszéltünk arról, hogy körülbelül milyen hatást szeretnénk kiváltani, milyen asszociációkat, milyen érzelmeket szeretnénk beindítani a nézőkben.

A.: November 7-én lesz a következő előadás, úgyhogy beszélgessünk kicsit a témájáról, magáról a darabról. Ha jól tudom, akkor egy NatGeo-s videó adta az ihletet, amihez kapcsolódóan fontos témákat boncolgatsz a darabban.

K. D.: Valóban, egy videófelvétel volt a kiindulás, ami Facebookon keringett, ezen egy jegesmedve élelem után kutat egy zöld mezőn, a szemét között. Ami számomra érdekes volt, hogy egy fotós ezt lefilmezi anélkül, hogy segítene. Ebbe egy kicsit beleástam magam, kiderült, hogy nagyon sok támadás érte a fotóst, amiért nem lépett közbe, ő azonban különböző érveket hoz föl arra, hogy miért nem tudott, illetve hogy nem is lett volna lehetősége segíteni. Ezek közül az egyik az, hogy Kanadában törvény is tiltja a jegesmedvék etetését. Ez volt számomra nagyon izgalmas: az emberiség előidéz egy globális katasztrófát, aminek következtében több faj is veszélyeztetetté válik – és ez tényleg csak a jéghegy csúcsa, hogy még mi minden más megy tönkre a Földön –, és még törvényt is hoz, hogy nem lehet segíteni ezeken a bajba jutott állatokon. Aztán, ahogy ennek is utánamentem, kiderült, hogy ez még inkább árnyalt kérdéskör, azaz, bár foglalkoznak ezzel a témával, hogy hogyan lehetne megoldást találni, egyelőre még nem sikerült. Nekem, túl azon, hogy milyen katasztrófát idéz elő az emberiség, az volt nagyon érdekes téma, hogy hogyan viszonyul egy olyan réteg, vagy egy olyan lény, akinek módjában állna segíteni, ahhoz a lényhez vagy másik réteghez, aki/ami segítségre szorul. Ennek kapcsán sok társadalmi csoportra vagy társadalmi problémára asszociáltam, amiket jó lett volna mind megjeleníteni az előadásban, de ahogy haladtunk előre a megvalósítás során, rájöttünk, hogy ez úgy fog jól működni, ha a jegesmedvékre fókuszálunk legjobban, majd ezt egy olyan metaforikus szintre emeljük, ami bármilyen asszociációra megnyitja a teret. Ugyanúgy eszünkbe juthatnak a menekültek, a hajléktalanok, vagy egy családon belüli erőszaknak a története.

A jegesmedvék etetése tilos!
Kovács Domokos. Fotó: @ Kállai Tóth Anett

A.: Tehát mindenképpen valamilyen kapcsolatot keresel az egyik és a másik fél között, függetlenül attól, hogy az ember vagy állat, azaz egy alá-fölérendeltségi viszonyt boncolgatsz.

K. D.: Igen, ez abszolút egy hierarchikus viszony.

A.: Van a történetnek lineáris vezetése? Eljutsz valahonnan valahová?

K. D.: Úgy kezdtünk el dolgozni, hogy erre a témára – valaki haldoklik, szenved, és a másik fél hogyan viszonyul ehhez a szenvedéshez, próbál-e, tud-e segíteni, nem akar neki segíteni, vagy pont hogy még ártani is akar neki – hoztunk különböző improvizációkat Petrával, de mindegyiket a mozgáson keresztül megközelítve.

A.: Átment a közönségnek a mondanivaló? Ha jól tudom, van benne interaktív rész is, tehát fontos, hogy a néző megértse, hogy mit lát, fel tudja dolgozni az információt.

K. D.: Az a célunk, hogy ne legyen olyan, amit meg kell érteni. Ne legyen egy rejtvény, amit föl kell tárni. Inkább mint egy absztrakt festmény, amire ránézek és hagyom, hogy hasson rám, befogadjam, ugyanúgy, ahogy egy komolyzenei mű vagy egy kortárs táncelőadás esetében. Nem kódokat kell megfejteni, hanem egyszerűen csak érzeteket és hangulatokat hagyni, hogy átfusson a nézőn.

A.: Sikerült ezt 50 perc alatt?

K. D.: Szerintem abszolút. Nyilván ez azon is múlik, hogy ki mennyire van hozzászokva ehhez a színházi formanyelvhez. Van, akire ez nagyon tud hatni, van, aki ezt eltartja magától, de abban biztos vagyok, hogy van benne olyan jelenet, ami zsigeri reakciót vált ki a nézőből, még akkor is, ha van benne egy folyamatos feszültség azáltal, hogy nincsen történet, amibe kapaszkodni tudna, valamilyen hatást akkor is kivált belőle.

A.: Ha mást nem, ösztön szinten?

K. D.: Igen, pont ebbe az irányba keresgéltünk az improvizációk során is, hogy mi az, ami ösztön szinten tud hatni.

A.: A téma, amibe ez az egész beleül, a fenntartható fejlődés és az egyéni felelősségnek a boncolgatása. Ez szerves része az előadásnak, és ehhez kapcsolódik, hogy a bemutató során újrahasznosított anyagokat használtatok. Ez az ötlet hogy került képbe?

K. D.: Ez nagyon egyszerű volt. Szerettük volna felhívni a figyelmet a túlzott szeméttermelésre, ezért úgy döntöttünk, legyen minden nejlonból, műanyag tárgyakból. Az, hogy újrahasznosított anyagokat használjunk, adta magát, hiszen ha most minden előadáshoz megveszünk egy csomó műanyag fóliát, flakont, akkor azzal csak ugyanúgy elképesztő mennyiségű szemetet termelünk, ami egy nagyon hipokrita hozzáállás lenne. Ehelyett újrahasznosított szemétből dolgozunk, hogy ezzel is küzdjünk a jelenség ellen.

Kovács Domokos
A jegesmedvék etetése tilos! – Kovács Domokos. Fotó: @ Kállai Tóth Anett

A.: Hogyan szereztétek be a szükséges anyagokat?

K. D.: Gyűjtést szerveztünk. Megneveztünk különböző műanyag tárgyakat, amiket használni tudunk a bábok elkészítéséhez, és kértük, hogy akinek ezen kívül van használt fóliája, az hozza be a Jurányiba. Kiraktunk egy nagy dobozt a színházban, de sajnos pont úgy jött ki, hogy ahogy kihelyeztük a gyűjtődobozt, két napra rá bezártak a színházak és kijárási korlátozást vezettek be. Amikor ennek vége lett, akkor újra beindítottuk ezt a kampányt és szerencsére be is tudtuk gyűjteni a fóliákat, úgyhogy pont létre tudott jönni minden, amit szerettünk volna.

A.: Ha egy magyar fül meghallja azt, hogy báb vagy bábszínház, azt sok esetben rögtön a gyerekekhez kapcsolja, a kézzel és zsinórral mozgatott figurákhoz, amikhez egy aranyos kis történetet rendel. Ha ezt most egy laikusnak lefordítanánk és azt mondanánk, hogy ez egy „fizikai bábszínház”, akkor ez a felnőtt néző számára mit jelent?

K. D.: Általánosságban fogalmazva, ha valaki bábelőadásra megy, arra számítson, hogy valamilyen áttételes fogalmazásmódon keresztül találkozik az előadással. Valószínűleg tárgyakon keresztül lesz elmesélve, ezeket színészek mozgatják, de az is lehet, hogy még tárgyak sincsenek, hanem például kezekből vagy különböző testrészekből áll össze egy figura. Ha egy tárgy többletjelentéssel bír, akkor az már báb. A „fizikai bábszínház” kifejezést én arra használom, amikor a bábszínházi elemek szerves egységet alkotnak a tánccal, úgy, hogy nem is lehet szétszálazni egyiket a másiktól.

A.: Hogyan állt össze a darab formája és nyelvezete?

K. D.: Volt az elején egy határozott kép a fejemben arról, hogy hogyan képzelem el: kétszereplős lesz, egy jegesmedvével és egy emberrel, bábbal és tánccal, illetve ennek a kettőnek a kombinációjával, szöveg nélkül. Ezek megvoltak, aztán az, hogy ez hogyan alakult, az teljes mértékben közös munka volt. Minden alkotó a saját részén keresztül alakította az egészet. Aki még nagyon nagy segítség volt, az Fejes Kitti, aki az előadás konzulense, tanárunk volt az egyetemen, táncot tanított nekünk, és azóta is többször dolgoztam vele. Nagyon fontos segítség.

A.: Hány előadás lesz a darabból?

K. D.: Havi egyszer megy a Bethlen Téri Színházban, illetve diákközönség számára is szervezünk külön előadásokat. Tervezzük minél többfelé utaztatni, eddig egy vidéki meghívásunk van, Békéscsabára. Szeretnénk vinni még fesztiválokra… reméljük, lesznek újra fesztiválok.

A jegesmedvék etetése tilos!
Kovács Domokos, Nagy Petra. Fotó: @ Sín Olivér

A.: Tűztél ki valami célt az előadásnak, amire azt mondod, hogy ha azt eléred vele, akkor már boldog vagy?

K. D.: Most, a világjárvány idején ez a cél a bemutató volt, ha már be tudjuk mutatni, akkor már elértünk valamit (nevet), de nyilván az a legjobb, ha valaki ezáltal elgondolkodik azon, hogy hogyan viszonyul különböző elnyomott csoportokhoz vagy elnyomott személyekhez. Már ha elgondolkodik rajta, akkor én azt érzem, hogy nagyon sokat tettünk. Ha még tesz is valamit és változtat a hozzáállásán vagy viselkedésmódján, akkor az még szuperebb.

A.: A te életedben hogy jelenik meg a környezetvédelem, a környezettudatosság?

K. D.: Azt gondolom, hogy nagyon szerencsés vagyok ebből a szempontból, mert már gyerekkoromban is úgy voltam nevelve, hogy erre nagyon odafigyeljek, és ezért ez nekem viszonylag kevés lemondással jár. Nagyon apró dolgokban jelenik meg, például szelektíven gyűjtöm a hulladékot, bevásárlótáskával járok, piacon, csomagolásmentesen vásárolok, biciklivel járok, ilyenek.

A.: Elárulnál kulisszatitkokat? Mit jelent az, hogy az előadás interaktív?

K. D.: Valamelyik videóban beszéltünk arról, hogy ez hogyan lesz interaktív, de végül abban a formában, ahogy terveztük, nem valósult meg. Ahogy próbálkoztunk még a próbafolyamat elején, hogy hogyan lehetne aktív helyzetbe hozni a nézőket, valahogy ledobta magáról az anyag. Rájöttünk, hogy a nézőknek azt a fajta jelenlétét, amit én szerettem volna erősíteni, azzal lehet legjobban elérni, hogyha a passzív szemlélő helyzetükre reflektálunk.

A.: Az eredeti terved mi volt? Meg akartad mozgatni a nézőket?

K. D.: Az eredeti tervem szerint szerettem volna valahogy úgy elhelyezni a nézőket a színpadon, hogy például mi ne férjünk el tőlük, így behozva azt, ahogy az emberiség elveszi az életteret a jegesmedvéktől. Nagyon sokat játszunk azzal, hogy különböző fóliákba becsavarodunk, betekeredünk és az fojtogat minket. Valahogy ezt akartam kötni a nézőkhöz, hogy ezeknek a kifeszített fóliáknak a nézők is részesei legyenek, de ezáltal túl aktívak lettek volna és nem jött volna ki az a fajta passzivitás, ami az egész előadásnak a témája. Kipróbáltuk, és kicsit lenyomta volna az egészet, valahogy sok lett volna, nem azt a hatást váltotta ki, amit kerestünk.

A.: Az előadás bemutatását egy kétéves alkotói, előkészületi időszak előzte meg, kezdve attól a pillanattól, amikor a már említett videóval először találkoztál. Milyen kihívásokkal kellett szembenézned ez alatt az idő alatt?

K. D.: Nagyon szerencsésnek érzem magam ebben a próbafolyamatban, mert iszonyat szuper alkotótársaim voltak, akik egy pillanatra nem hagytak engem magamra, végig jelen voltak, mindegyikük nagyon érzékeny és nagyon inspiráló. Ezért én a próbafolyamat alatt nem éreztem alkotói, pusztán technikai akadályokat. Ilyen volt például, hogy az első másfél évben az volt a kérdés, hogy hogyan tudunk pénzt szerezni arra, hogy létrejöjjön a produkció, utána hogy hogyan tudjuk összeegyeztetni Petrát meg engem – Petra le van szerződve egy színházhoz, én szabadúszó vagyok –, aztán jött a COVID is, tehát csupa technikai akadály volt. Most a legnagyobb kihívás az, hogy hogyan látok ki a fólia mögül. Az egyik jelenetben úgy mozgatok, hogy a fólián egyszerűen nem jön át a fény, ezért félig vakon táncolok.

Kovács Domokos
A jegesmedvék etetése tilos! – Nagy Petra, Kovács Domokos. Fotó: @ Kállai Tóth Anett

A.: Ha már itt tartunk, mesélj egy kicsit az alkotótársaidról!

K. D.: Nagy Petrával osztálytársak voltunk az egyetemen, már ott nagyon sokat dolgoztunk együtt. Azóta is voltak közös munkáink, voltam viszonylag sok előadásban vendég a Vaskakas Bábszínházban, ahol Petra társulati tag, viszont ez az első közös munkánk, ahol csak mi ketten dolgozunk, a magunk urai vagyunk, és azzal foglalkozunk, ami minket érdekel.
Tarr Bernadett a zeneszerző, vele is sok közös munkánk volt már, mindig nagyon harmonikusan tudunk együtt dolgozni. Amikor leülünk és elmondom neki, hogy körülbelül milyen zenét képzelek el, ő végighallgatja, bólogat, majd azt mondja, hogy „… és mi lenne, hogyha inkább…”, majd mond egy tök másik megoldást, ami sokkal jobban működik, mint az én ötletem. Tökéletesen érzi, hogy nekem miről szól ez az egész előadás, aminek ő olyan formát tud találni, amiben sokkal jobban ki tud jönni az, amit ő is és én is gondolunk erről az egészről.
Nagyon erős kapcsolat volt most Mihály-Geresdi Zsófiával, aki az előadás látványáért felelt. Ő tulajdonképpen ugyanúgy kísérletezett velünk végig a látvánnyal kapcsolatban, mint ahogy Petra meg én az anyagokkal. Mivel nem volt előre kisakkozva, hanem a próbák alatt derült ki, hogy melyik jelenetben mit kell tudnia a bábnak, milyen fóliák kellenek, ezért nagyon sokszor volt olyan, hogy kértünk tőle még egy fóliát, hogy máshogy hegesszen belőle egy zsákot, vagy még a fejbe építsen bele egy lámpát, variálja még ezt vagy azt a kelléket, ő pedig nagyon készségesen létrehozott nekünk mindent – a kivitelező is ő volt –, még olyan dolgokat is, amiket aztán később sajnos ki kellett húznunk. De szó nélkül, nagyon segítőkészen és inspiratívan megteremtette nekünk a teret, hogy Petrával korlátok nélkül tudjunk kísérletezni.
Fontos még megemlítenem Milovits Hannát, aki a drámapedagógiai foglalkozásért felelős, illetve Nagy Orsolyát, az előadás dramaturgját. Mindkettejük jelenléte nagyon fontos volt, sok hasznos visszajelzést kaptunk tőlük. Érdekes volt, hogy rajtuk, kettőjükön éreztem azt, hogy inkább a reális, gondolati síkon közelítik a látottakat, Kitti és Berni pedig inkább az emocionális, érzéki úton. Mindegyik hozzászólásuk teljesen valid és fontos volt, hogy létrejöjjön egy olyan végeredmény, ahol ez a kettő érzékelési mód harmonikusan tud találkozni.
Váradi András az előadás fénytervezője, vele a főpróbahéten kezdtünk el aktívan együtt dolgozni, amikor már a fényeket állította be a térben. Ő is nagyon finoman érzett rá azokra az érzetekre, amiket Petrával szerettünk volna megjeleníteni, és segített felerősíteni ezeket.



A.: Beszéljünk egy kicsit rólad. Szabadúszóként felszabadít vagy lenyom az a gondolat, hogy szabadon dolgozol és a saját ötleteid valósulnak meg, illetve azokat kell megvalósítanod?

K. D.: Engem felszabadít, különösen Petrával. Azt vettem észre, hogy iszonyat hamar rá tudtunk állni egymás gondolkodására, jó visszajelzéseket tudtunk adni a másiknak. Nagyon inspiratív volt a jelenléte és sokat tanultam, fejlődtem a vele való munka során.

Kovács Domokos
A jegesmedvék etetése tilos! – Nagy Petra, Kovács Domokos. Fotó: @ Kállai Tóth Anett

A.: Mit szeretsz jobban, rendezni vagy játszani?

K. D.: Egyik mellet se tudnék dönteni, mert mind a kettőre szükségem van. Magamon azt érzem, hogy ha nem csinálnám az egyiket, akkor sokkal kevésbé tudnék fejlődni a másikban. Amikor kívülről veszek részt egy próbafolyamatban, abból nagyon sokat tanulok arról, hogy hogyan tudok előadóként dolgozni és segíteni egy folyamatot. Ugyanígy az előadói tapasztalatom segít abban, hogy hogyan tudok instrukciókat adni. Mivel azonban olyan rendezésem még nem volt, ahol én nem vagyok a színpadon, ezért erre még nagyon kíváncsi vagyok. Olyan volt már, hogy magamat rendeztem, és olyan is, hogy koreográfus voltam egy rendező mellett. Alkalmazott koreográfusként például azt szeretem, hogy egyszerre tud meglenni a külső és belső alkotói folyamat, egyszerre kell ráállnom a rendezői gondolatmenetre, mint egy színésznek, ugyanakkor kívülről tudom alkotni azt, ami a színpadon történik, mint ahogy a rendező. Ebben a szerepkörben tök jól találkozik az a két megközelítési mód, ami engem érdekel.

A.: Erre is treníroztak az egyetemen?

K. D.: Ez például szerintem a bábos képzésből adódik. Attól, hogy mozgatsz egy bábot, valahogy mindig van egy külső figyelmed. Abban, ahogy figyeled azt, ahogy mozgatsz, van egyfajta rendezői szemlélet. Bábszínészként általában van egy nagyon komplett rendszer, hogy milyen stilizációs eszközökkel zajlik egy előadás, és azt muszáj megérteni ahhoz, hogy színészi ajánlatokat tudj hozni egy rendezőnek, ami egyfelől már félig rendezői gondolkodás. Tehát igen, képeznek minket erre, olyannyira, hogy volt is feladatunk két szóló, egy felnőtt és egy gyerekelőadás létrehozása. Előbbiben semmilyen segítségünk nem lehetett a konzulensen kívül, mindent nekünk kellett csinálni, se dramaturg, se író, se zeneszerző, se tervező nem segíthetett, a bábokat és a szöveget is nekünk kellett létrehozni.

A.: Mi lenne a következő téma, amivel szívesen foglalkoznál?

K. D.: Nagyon sok ötletem van. Jelenleg két olyan előadás terve is a fejemben van, amit nagyon meg szeretnék csinálni, ebből az egyik szintén részben környezettudatossági téma. Nagyon foglalkoztat, hogy az elmúlt évben gyakorlatilag az egész világ lángra lobbant. Erdőtüzek Amerikától kezdve Ukrajnán át egészen Ausztráliáig, közben a Notre-Dame is leégett, szóval tényleg mindenhol megjelenik a tűz, ezzel együtt az emberekben, társadalmi szinten is hatalmas lángolást tapasztalok, elég csak különböző forradalmakra, tüntetésekre gondolni. A másik téma, amivel foglalkoznék, és amire, úgy érzem, most különösen szükség is van a jelenlegi politikai körülmények között, az az azonos neműek szerelmére érzékenyítés, ezen belül is, ami engem privát emberként nagyon érdekel, hogy a heteronormatív szerepek hogyan jelennek meg két azonos nemű ember kapcsolatában, ahol nem kéne, hogy a gyerekkorunktól belénk nevelt gender szerepek befolyásolják azt, hogy milyen helyzetben vagyunk a kapcsolati hierarchiában, mégis valahogy ezek időről időre megjelennek. Mindkettővel pályázgatok, de nem látom, hogy mikor lesz ezekből előadás. Próbálkozom, és hátha két és fél év múlva újra leülünk beszélgetni (nevet).

A.: Ha védőbeszédet kellene tartanod az improvizáció vagy a kötött darab mellett, hogyan tennéd?

K. D.: Mindkettőt együtt tudom védeni, mert az előadás témáján múlik, hogy éppen mire van szükség. Konkrétan a Jegesmedvék… esetében mindkettőre van példa. Van olyan jelenet, amit nem fixáltunk le mozdulatról mozdulatra, de megvan a fókusz, ami szerint dolgozunk, mi szerint mozog a testünk, mi szerint mozgatjuk a bábot, pontosan tudjuk, hogy miről kell, hogy szóljon az a jelenet. Viszont mindketten azt éreztük Petrával, hogy ha lefixálnánk mozdulatról mozdulatra, akkor pont az a törékenység, az a fajta izgalom veszne el a jelenet értékéből, hogy mi sem tudjuk pontosan, mi fog közben megszületni. Pont azáltal, hogy van benne egyfajta bizonytalanság, egy nagyon jó előadói jelenlétet szül.

A jegesmedvék etetése tilos!
Kovács Domokos. Fotó: @ Sín Olivér

Dolgoztam tavaly egy kortárs táncelőadásban, Nagy Csilla rendezte, ami full impró volt végig, de annyira, hogy a táncosok döntötték el azt is a színpadon, hogy melyik jelenet melyik után jöjjön, és ez nagyon felszabadító volt. Ennek az előadásnak az volt a témája, hogy egy közösség hogyan hoz meg egy közös döntést. Ez például nem tud működni, ha minden le van fixálva és kötött mozdulatok vannak.

Más szempontból, vannak olyan dolgok, amik nem tudnak „mindig spontán megszületni”, viszont muszáj, hogy azok biztos pontként működjenek. Például a bábszínházban is sok minden pont attól tud létrejönni, hogy ritmusában nagyon tisztán ki van pontozva, hogy mikor, hol, mi jelenik meg, mi tűnik el, merre mozdul, hogy szólal meg, hogyan rímel egymásra két gesztus, ezért muszáj lekötni.

A.: Van számodra „álomszerep” vagy „álomrendezés”?

K. D.: Sok ilyen volt, de ezek kezdenek egyre inkább eltűnni. Még most is vannak olyan szerepek és történetek, amik nagyon érdekelnek, szívesen megcsinálnám őket, de valahogy most már sokkal inkább témák foglalkoztatnak, illetve hogy én mit tudnék kihozni belőlük. Főleg, nyilván attól, hogy bábszínházban szocializálódtam, nagyon sok olyan mese van, ami érdekel, de azokra meg nem tudok álomrendezésként tekinteni, pont azért, mert azok még nem megszületett előadások, azoknak is inkább a témája, a képek érdekelnek, amiket a mese az évszázadok alatt közvetített felénk.

A.: Van olyan karakter, ami közel áll hozzád és szívesen a bőrébe bújnál?

K. D.: Nem tudok kifejezetten karaktert vagy szerepkört kiemelni, mert amikor kapok egy szerepet, abban rögtön megtalálom azt, hogy mi az benne, ami én vagyok, mi az, ami érdekel belőle, és azt nagyítom föl benne. Az eddigi szerepeimet mind szeretem, bár érdekes, hogy mindig a két végletet szoktam kapni, vagy egy nagyon negatív, intrikus „gonoszt”, vagy pont hogy egy nagyon ártatlan, naiv figurát. Szeretem, hogy mind a két szélsőség meg tud találni.

A.: Úgy érzed, hogy a helyeden vagy? Azt csinálod, amit szeretnél?

K. D.: Igen, és ezért nagyon hálás vagyok a sorsnak, nagyon szerencsésnek tartom magam. Megvan az, hogy milyen irányba szeretnék inkább elmozdulni, vagy hogy mi az, amiben még fejleszteném magam, és mindig meglepődök azon, hogy pont olyan lehetőségek jönnek, amik pont abban tudnak segíteni, amiben fejlődni szeretnék.

Kovács Domokos
Kovács Domokos

A.: Mi a véleményed arról, ami most az egyetem körül zajlik?

K. D.: Azt gondolom, hogy az egyik legcsodálatosabb dolog a világon, ami most a Színművészeti Egyetemen történik. Lenyűgöz az a jelenlét, ahogy a hallgatók képviselik az igazukat, az érdekeiket. Hihetetlenül érzékenyen és nagyon intelligensen, érzelmesen, de közben nagyon markánsan kommunikálnak és gondolkodnak. Szerintem jelenleg az országban a legdemokratikusabban működő „döntéshozó szerv” az, ahogy az egyetem gondolkodik a sorsáról, hogy huszonévestől kezdve már idősebb hallgatók és oktatók együtt hogyan irányítják a sorsukat. Ez engem lenyűgöz. Másfelől azt is csodálatosnak tartom, hogy amikor elindult az egyetemfoglalás, akkor milyen sok ember az ügy mellé állt, és mindenki úgy segített, ahogy tudott. Én is őrt állok, és vannak nagyon megható pillanatok, amikor odajönnek emberek és hozzák a felajánlásaikat, amivel a hallgatóknak akarnak segíteni. De kaptak segítséget a maszkok gyártására, szórólapok készítésére, logó és matrica készítésére. A fáklyás futás alkalmával, amikor a fáklya egy nap alatt eljutott több száz kilométerre, azt láttam, hogy ezek a hallgatók hétről hétre emberfeletti dolgokat hoznak létre.

A.: Szerinted elérik, amit szeretnének?

K. D.: Nagyon remélem.



Majer Judit
Műfajtól függetlenül képes vagyok rajongani filmekért és sorozatokért, igyekszem bennük meglátni a jót, és szeretem őket részletekbe menően is elemezni. Objektív kritika nem létezik, de törekedni kell rá.
Hírdetés

LEGFRISSEBB