Képzeljük el, hogy ősemberek vagyunk, és épp az időjárás elől menekülünk, futunk. Dörög az ég, hatalmasat villámlik, de szerencsére egy barlangot pillantunk meg. Sietve befutunk a hordánkkal. Mivel már ismerjük a tüzet, kova segítségével kis lángot gyújtunk. A barlang hűvös termeiben beljebb húzódunk. Az időjárás csak nem akar megnyugodni, és félünk, hogy az eső sokáig esni fog. A mágus, a varázslónk előveszi csontjait és jósol. Jó időtöltés. A nők a magokat és gyökereket, gyümölcsöket amiket gyűjtögettek, előszedik, majd mindenki elkezd lakmározni. A hordában akad egy – két ügyes társunk, aki zsírral kevert agyaggal festi fel a bölényeket, amiket sokszor üldöztünk… Most már tudjuk, sokszor fogunk ide visszatérni.
Későbbi kor. 1879-ben az Ibériai-félszigeten járunk. Egy kislány, María szalad végig a barlang rejtekén, termeiben. Először ő látta meg a különleges ábrákat. Amikor édesapja, a nagybirtokos Marcelino Sanz de Sautuola megvizsgálta azokat, rájött, hogy ezeket bizony az elődeink hagyhatták itt. A felfedezését sajnos nem vették komolyan, azt hitték, hogy ő hamisította ezeket a barlangrajzokat. Aztán pár évtizeden belül, amikor Lascaux-ban is találtak ehhez hasonló leleteket, már elismerték Altamirát is. Rájöttek, hogy koruk 35000 és 13000 év közöttre tehető, vagyis a felső paleolitikum korában készültek. Az úgynevezett Magdaléni iskolába tartozik az Altamira barlang falán található sok rajz. Először csak körvonalakkal ábrázolták az állatokat, aztán színnel festették ki a vonalak közti területeket. Magát a vadászatot e képek segítségével imitálták, képletesen eljátszották mielőtt a valóságban is megtörtént volna. Ez volt az ő mágiájuk.
Az Altamira barlang rajzairól készült fotók a Nemzeti Múzeumban tekinthetők meg, egészen június 2-ig, a Pulszky teremben.
