Ha valaki imádja az izgalmas, mégis kedves, vér helyett gyilkos beszólásokban tocsogós, a főszereplőket minden különbözőségük ellenére összeboronáló romantikus kalandfilmeket, az én vagyok. Gyerekkoromban még egy képet is sikerült szereznem a bűnös nyugatról, Michael Douglas saját kezű nyomtatott aláírásával, melyet a borítékot mintegy természetszerűleg felbontó helyi postás bácsi is nagyon irigyelt. Nagyra nőtt óvodáskoromban az Indiana Jones volt a minden, és a család egy életre megbánta, hogy a Hortobágyról egykoron egy karikás ostort hoztak haza szuvenírnek. Minden gyarlóságuk ellenére a mai napig szeretem ezeket a mozikat, hiszen egyetlen céljuk a szórakoztatás, és ezt a küldetést több-kevesebb sikerrel a többségük teljesíti is. Igen, még a Nemzet aranya is. Az Elveszett várost viszont nem szerettem. Nagyon nem.
A romantikus Loretta kalandregények korán megözvegyült írónője (Sandra Bullock) alkotói válsággal küzd, és semmi kedve emberek közé menni. Ez komoly feszültséget szül közte és a kiadója közt (Da’Vine Joy Randolph), aki épp egy népszerűsítő kampányt szervez a legújabb (egyelőre istenigazából el sem készült) sikerkönyvnek. Mivel a depis írónők hamar kiesnek a közönség kegyeiből, a stáb mindent bevet, a középkorú entellektüellt elöl-hátul bokáig dekoltált testhezálló műanyagruhába préselik, papírmasé bennszülöttek közé vetik, és természetesen meghívják regényei címlapfiúját is (Channing Tatum), aki az összes ivarérett női rajongó garantált nedves álma. Relatíve egész jól mennek a dolgok, amíg az írónőt el nem rabolja egy gonosz milliomos (Daniel Radcliffe), hogy megkerestessen vele egy rég elveszett, legendás ékszert. Az urbánus írónő és a megmentésére induló izomcsávó hamarosan a dzsungel közepén találják magukat, ahol igazi golyókkal lőnek.
Ha valaki a film megtekintése után az égre vonyítja bánatát, miszerint ezt már egyszer A smaragd románca címmel egész sikeresen megcsinálták, az nem téved nagyot. Valóban a régi klasszikus újragondolásáról van szó, épp csak annyira megvariálva, hogy azért még a forgatókönyvírók felvehessék a pénzt. A fő sztorivonal igen sokban hasonlít, egyes fordulatok és helyszínek meg mondjuk teljesen ugyanazok, de hunyjunk szemet jóindulatúan, ezeket az alkotásokat nem az eredetiségük miatt komáljuk. Ezzel nem is lenne semmi probléma, ám az újragondolás sokszor kimerül abban, hogy a régi kliséket a legbosszantóbb és legkevésbé fantáziadús újakkal próbálják meg botoxolni.
1. klisé: Az önmegvalósító főhősnő legfontosabb két tulajdonsága az, hogy hülye és idegesítő. Minden tisztességes, helyzetkomikumra alapuló, 20-30 éve készült középfeminista kalandfilmben, ahol a két nem már-már szinte hovatovább egyenlőként van bemutatva, a hősnő ért valamihez, és alapvetően egész normális (még ha esetenként kissé szerencsétlen is), csak épp a megszokott környezetéből kiragadva nehezen alkalmazkodik az idegen viszonyokhoz. Ez vonatkozik a Smaragd románca írónőjére éppúgy, mint mondjuk a Múmia könyvtárosnőjére. Száz évben egyszer sikerül az alkotóknak egy-egy olyan harcias hősnőt kiizzadni magukból, aki nem úgy néz ki, mint Barbie, aki egy napon arra ébredt, hogy éleslövészetet tartanak a manócskák a Guccsi táskájában, de erre is van példa, pl. Marion Ravenwood az Elveszett frigyláda fosztogatóiban. Loretta ezzel szemben városban-erdőben egyaránt hisztériás, zsarnokoskodó, döntésképtelen és fakezű. Egzisztenciális drámában ez a minimum. Kalandfilmben több mint sok.
2. klisé: Ha már muszáj ragaszkodunk a divatosan idegbeteg nőhöz, lehetne mellette egy legalább marginálisan normális férfi főhős, de akkor nyilván azonnal ránk sütnék a „szexista” billogot. Tatum tehát a teszetosza izompacsirta kliséjét hozza, akit majd az okosügyes nő helyes útra terel (no de hol van itt az okosügyes nő???). A két félhülye főszereplő közti kémia az abszolút nulla fokhoz közelít, hiába nyekereg a történet az igaz szerelemről. Nem tudom – és ami rosszabb nem is érdekel – hogy ezek itt ketten miért találnak egymásra, pláne miért indulnak el kincsvadászni, mikor eredetileg csak egy telefont kerestek.
3. klisé: „Látjátok, gyerekek, ilyen volt az, amikor a buta kislánykáknak a csúnya patriarchális-hímsovén világ baltaarcú macsókkal szúrta ki a szemét” A koncepciót megtestesítő Brad Pitt 10 percre van benne a filmben, de állítom, hogy ellopja a teljes két órát, ráadásul ő kapja a vállalhatóbb poénok legnagyobb részét is.
4. klisé: Az új évszázad legellenszenvesebb kötelező mellékszereplő-típusa, a gömbszimmetrikus, nagyszájú delnő szerencsére alig van jelen a vásznon, de azért jelen van. Pedig brutálisan kövér nőket azon puszta okból mutogatni, hogy brutálisan kövérek, egyetlen milliméterrel sem jobb, mint nagycsöcsű szőkéket csak azért, mert nagycsöcsű szőkék. Cserébe nem kapunk egyetlen értékelhető vicces mellékkaraktert sem, ha nem számítjuk – márpedig nem számítjuk –az elaggott Tom Jones-ból klónozott, kecskékkel randizó pilótát a film utolsó negyedórájában, akinek jelenléte épp annyira indokolt, mint a nőnemű súlyozó tényezőé.
Daniel Radcliffet felnőtt színészként nagyon megkedveltem, itt az excentrikus ellenséget majdnem elviselhetővé teszi. Fura (és a film egésze szempontjából nem túl jó) jel, hogy marcona segítői valamiért az egész alkotás legszimpatikusabb alakjai.
Azt már meg se merem említeni, hogy összesítve minimum 10 percnyi pusztító, iszonyatos, vállalhatatlan szóviccet kell végighallgatnunk (Speier Dávid írta a szinkront, de szerintem volt olyan rész, ahol már ő sem bírta idegekkel…) Számomra ez a film nem vicces volt, hanem feszengve kínos. Az előzetes, na az vicces volt, hogy a fene enné meg, hetek óta dörgöltem a kezemet, hogy majd milyen jól fogok szórakozni.
Kezdek aggódni, hogy esetleg nem a filmek színvonalával van baj, hanem azzal, hogy öregszem. Simán el tudom képzelni, hogy a Cartoon Networkon nevelkedett generáció iszonyú viccesnek fogja találni, ahogy Pipi és Boci elmennek a trópusokra kincset keresni (a filmről alkotott benyomásaim nagyjából ennyiben foglalhatók össze). Számomra Az elveszett város felesleges és kellemetlen élmény volt, ehhez képest a paradicsomos oldalon a kritikusok és a nézők közt egyaránt hasít. Mindenkinek kellemes szórakozást – szerencsére nem vagyunk egyformák.
