Nem tudom, hogy film noir-t készíteni a 21. században mennyire számít új múltnak, a Westworldöt annak idején íróként, rendezőként és producerként is jegyző Lisa Joy most mindenesetre ezzel próbálkozik.
Nick, a klasszikus magándetektív hálás szerepét Hugh Jackman játssza. Nick ugyan eredetileg azzal keresi a kenyerét, hogy a félig víz alatt lévő, poszt-apokaliptikus Miamiban egy agyhullám-gerjesztő készülékkel segít az embereknek újraélni a szép emlékeiket, de nyilván azonnal nyomozóvá vedlik át, ahogy két négyzetcentiméternyi anyagból készült egyszerű, hétköznapi ruhájában megjelenik Rebecca Ferguson, azzal a módfelett átlátszó történettel, hogy kukkantsanak már bele az emlékeibe, mert elhagyta a lakáskulcsát. A lakáskulcs meglesz, a nő viszont némi románc után nyomtalanul eltűnik, és minél tovább kutat utána Nick, annál kevésbé biztos benne, hogy szerelme csakugyan femme fatale volt, vagy csak egy fém fatál. A kötelező jelleggel reménytelenül szerelmes, viszont gyakorlatias (jelen esetben markáns mesterlövészi allűrökkel rendelkező) titkárnőt Thandiwe Newton alakítja.
A film noir alkotásokat korábban a messze nem olyan menő hangzású „melodráma” megnevezéssel illették. Az Új múlt csakugyan melodráma: egy még annál is kevésbé menő hasonlattal élve a saját nyálán csúszik, mint a csiga. Oké, rendben, senki nem tud olyan búbánatosan nézni, mint a nyilvánvalóan erre a célra nemesített, barna szemű, ausztrál színészek (Bana, Jackman stb.). Alapvetően nem is vagyok ellenére a dolognak, hosszú percekig el tudok mélyedni a mélabús, sötét tekintetekben, de valahol negyed óránál azért meghúznám a határt, obligát férfias mellszőr ide vagy oda. Ha viszont a szomorú szemekhez olyan végtelenített monológok társulnak a szerelemről meg a lélekről, amiket eleven ember (alkoholszinttől függetlenül) soha a büdös életbe a száján ki nem ejtene, akkor a negyed óra is bőven sok. Az Új múltnak legalább a felét sajnos ilyen monológok töltik ki a normális történet rovására, sőt némelyikből még ráadást is kapunk. Biztos vagyok benne, hogy minden forgatókönyvírónak vannak olyan kedvenc szövegrészei, amiket legszívesebben berámázna. Ezzel nincs is gond addig, amíg otthon rámáz a négy fal között, de mikor egy (eleve szörnyű) jelenetet negyedszer sütnek el a drámai hatás kedvéért, azzal valami egészen más hatást érnek el.
Nemcsak a monológok vannak eltúlozva, hanem minden más is, olyan szinten, hogy a film néha mintha a saját paródiája lenne. Ennek legmarkánsabb példája pont a női főszereplő, aki körül az egész cselekmény bonyolódik. Igen, a mindannyiunkban ott élő hatéves kisfiú nagyjából tudja, hogyan kell kinéznie a Csábító Démonnak (ruha, frizura, hangszín stb.). De ami Jessica Rabbit-nek jól állt a felülmúlhatatlan Roger nyúl a pácban című (rajz)filmben, az egy emberi lény esetében leginkább röhejes.
Mindezek fényében különösen kellemetlen probléma, hogy a sztori elég nehezen áll össze, bizonyos fordulatai feltűnően logikátlanok (ne feledjük, egy nyomozást kellene végigizgulnunk!), egyes karakterei (pl. a szintén központi szerepet játszó Rossz Zsaru Cliff Curtis alakításában) széthullanak. Az agyhullámgerjesztő izébigyó sajnos olyan pisztoly a színpadon, amit hiába próbálnak elsütni, valahogy az istennek se képes elég nagyot pukkanni. Kellemetlen, hogy a civilizációt közelebbről meg nem nevezett okokból elárasztotta a tenger, de a harminckettedik gigászi naplementés totálplán helyett sokkal nyerőbb lett volna azt megmutatni, hogy a mindenütt jelenlévő víz hogyan szivárog át a mindennapokba (a főhős trendi gumicsizmája pl. egészen jó irány volt, az ilyen kis részletekből kellett volna sokkal több). A társadalmi kitekintés még a „sablonos” kategóriában is harmatgyenge. A film képtelen arra, hogy töredék másodperces kis részletekből egy egész világot sugalljon, ahogy ezt megtette pl. az eredeti Blade Runner a maga folyton ázó utcáival és mindenütt felbukkanó ominózus kínai árusaival.
Ami a karaktereket illeti, Jackman ugye annyival el van intézve, hogy néz, Rebecca Ferguson meg visszanéz. Amikor épp másfelé néznek, akkor az ennél azért sokkal többre képes Thandie Newton fájdalmasan mosolyog. (A Westworldből egyébként rajta kívül itt van Angela Sarafyan is. Csak emiatt nem érdemes megnézni az Új múltat, mert egészen, de hajszálra pontosan ugyanazt a figurát alakítja, mint a tévésorozatban. )
A sci-fi műfaj, a film noir és Hugh Jackman elkötelezett híveként számomra az Új múlt elég keserű csalódás volt, pedig ennyi pénzzel és erőfeszítéssel a viszonylag érdekes alapötletre támaszkodva akár valami jót is ki lehetett volna hozni belőle. Az egyetlen vigaszom, hogy a betoncsizmában a mindent elnyelő óceán legaljára küldött végkifejlet után ebből legalább garantáltan nem lehet második részt csinálni.
