A legtöbb esetben pár év kihagyás után is nehéz egy épkézláb, működő folytatással előállni, hát még több évtized után. Ilyenkor ugyanis mindig fennáll a veszélye annak, hogy ami például a 80-as, vagy a 90-es években „menő” volt, az ma már nem lesz az, így a készítőknek valamit újítaniuk kell, viszont ha újítanak, akkor lehet, hogy pont annak a rétegnek nem fog tetszeni, akik az adott filmen nőttek fel. Elég csak az Indiana Jones és a kristálykoponya királyságára, az új Star Wars-trilógiára, vagy a legutóbbi Szellemirtók filmre gondolnunk. És ebből a hátrányból indult a Space Jam – Új kezdet is, hiszen adva volt egy 90-es évekbeli klasszikus, amit anno gyerekek milliói imádtak, akik azóta felnőttek, így nekik és a mai fiataloknak egyaránt meg kellett felelnie, ami sajnos a fentebb említett alkotásokhoz hasonlóan nem sikerült teljes mértékben.
A folytatás/reboot története szerint LeBron James hírnevét megirigyli a Warner Brothers cég Algoritmusz névre hallgató mesterséges intelligenciája és megpróbálja őt bekebelezni, hogy a kosárkirály több millió követőjén keresztül végre az emberek tudomást szerezzenek róla és elismerjék a munkáját. James figyelmének felkeltése érdekében elrabolja a fiát, akit csak akkor enged szabadon, ha az NBA játékosa legyőzi őt és csapatát egy kosárlabda-mérkőzésen. És mivel a Warner olyan nagyágyúi, mint Superman, vagy Gandalf nem érnek rá kosarazni, kénytelen lesz a Looney Tunes firkáiból összeállítani egy csapatot, de a dolgot tovább nehezíti, hogy a flúgos karakterek szétszéledtek a filmóriás úgynevezett Szerevzumában, így előbb meg kell találnia őket.
Az új Space Jam-filmet végig fura kettősség jellemzi, ami alapvetően a bevezetőben taglaltak miatt nem meglepő, de én személy szerint ennyire identitászavaros nagy költségvetésű filmet csak keveset láttam. Ez persze nem azt jeleni, hogy rossz lenne, de minden percén érződik, hogy épp annyira akar az ovis korosztályhoz szólni, mint azokhoz a hozzám hasonló felnőttekhez, akik rajongtak az előző részért, vagy a Warner olyan klasszikusaiért, mint a Harry Potter vagy a Mátrix. Ezzel pedig az a baj, hogy a felnőttek foghatják a fejüket a kínosan rosszul megírt párbeszédek és infantilis bohóckodások miatt, a gyerekek viszont a felnőtteknek szánt filmes utalásokat nem fogják érteni. És ugyanez a kettősség jellemzi az alakításokat is. A főszerepben saját magát alakító LeBron James néhol egész jó és vicces, máskor pedig még Michael Jordant is aluljátssza, pedig ő sem tette túl magasra anno a mércét ezen a téren, ahogy a főgonoszt megformáló Don Cheadle játéka is egyszerre zseniális és ultraciki.
A 115 perces játékidő ezek tükrében soknak tűnhet, de egyébként meglepően hamar eltelik. A leginkább semmilyen első harmad után King James-szel együtt beszippantódunk a Warner filmes univerzumába, majd megjelenik Tapsi Hapsi is, és innentől megállíthatatlanul felpörögnek az események. A csapatverbuválós etap messze a film csúcspontja, egyik univerzumból a másikba száguldunk (a Harry Pottertől kezdve, a Trónok harcán át a DC-ig), ami alatt az összes fontosabb karakter rivaldafénybe kerülhetett pár perc erejéig. Talán ez a rész az egyetlen, amin a kicsik és nagyok egyformán remekül szórakozhatnak. Az utolsó harmadot kitevő kosárlabdameccs viszont már megosztóbbra sikerült, mivel a hagyományos játékot a videojátékok világával keverték. Ebből ugyan egy hihetetlenül látványos hibrid született, de néha nehéz volt követni, hogy ki, miért és mennyi pontot kap. A Banditák csapat tagjai szintén elképesztően jól néznek ki, de a forgatókönyvírók nem vették a fáradságot arra, hogy mélységet is adjanak nekik, így se utálni, se szeretni nem lehet őket igazán.
Talán sosem volt még olyan nehéz dolgom egy film értékelésénél, mint most, mert a Space Jam – Új kezdet nem kifejezetten rossz film, de kiemelkedőnek sem mondanám. Egyes részeit legszívesebben a kukába vágnám, míg a többit végtelenítve is képes lennék elnézegetni, már csak a töméntelen mennyiségű easter egg miatt is, amik vadászata sokszor még a nagy meccsről is elvonta a figyelmemet. Összességében a Space Jam – Új kezdet elképesztő látványvilágú szórakozást nyújt, poénjai sokszor betalálnak, de annyira meg akart felelni minden korosztálynak, hogy végül egyiknek sem tudott maradéktalanul. Ettől függetlenül könnyen lehet, hogy a mai gyerekek ugyanolyan szeretettel és nosztalgiával gondolnak majd vissza rá pár év múlva, mint én az eredetire…
