Az első szám, amit Lana Del Rey-től hallottam a Summertime Sadness volt közel tíz éve. Valószínűleg mások is ekkortájt ismerték meg őt, de míg sokan elmerültek a Born to Die-ban és az elkövetkezendő lemezeiben, én ennyiben hagytam a dolgot és nem tértem vissza hozzá.
Ez így is maradt 2019-ig; ekkor jelent meg a Norman Fucking Rockwell! című albuma, ami eredetileg ugyanúgy nem érdekelt, mint a többi, de aztán megtudtam, hogy van rajta egy kilenc perces szám, így kíváncsi lettem rá. Ez volt a Venice Bitch, amit a mai napig szeretek és hallgatok, de a többi számnak egyszer nem adtam esélyt. Most viszont, hogy megjelent az új lemeze, épp itt az ideje, hogy megnézzem milyen is egy Lana Del Rey album.
Egy nosztalgikus zongora-központú dal, a White Dress Lana hírneve előtti idejét idézi fel, amikor még pincérnő volt. A suttogva éneklés nagyon jól áll neki és olyan érzést ad, mintha egy meleg nyári napon a fűben fekve mesélne nekünk valaki egy régi sztorit. Az album címadó dala hasonló hangulatú ehhez, de mozgalmasabb. Eleinte csak zongora kíséri az éneket, de szépen lassan csatlakozik hozzá hegedű és gitár (amit eleinte alig hallani), majd a végére szinte teljesen kibontakozik a dobokkal.
A Tulsa Jesus Freak az előző két szám receptjét keveri meg egy kis trip-hoppal, amit egyrészt jól tesz, mert különben hamar unalmassá válik a melankolikus zongorás nosztalgiázás. Viszont nem megy elég messze vele, érezni, hogy ott van ez a kis másság, de nem eléggé. És pont, amikor megörülök neki, hogy lesz valami új, jön a Let Me Love You Like A Woman, ami szinte ugyanolyan, mint a Chemtrails. Utána a Wild At Heart, amiben egy kicsit hangsúlyosabb a gitár, mint eddig, de ezen kívül szintén nem hoz semmi újat.
De szerencsére nincs elveszve minden, hisz az album második fele sokkal érdekesebb az elsőnél. A Dark But Just a Game nem csak hogy sötétebb hangulatú az eddig hallottaknál, hanem dinamikusabb is. A melankólia még mindig marad, de míg a refrén hasonlít az előző számokhoz, a verzék alatt hallható szintetizátorok visszahozzák az életet a lemezbe és pont annyi változást adnak, hogy izgalmassá tegyék, de ne lógjon ki a sorból.
Lehet, hogy a Not All Who Wander Are Lost-ban kicserélték a zongorát gitárra, de ez nem elég ahhoz, hogy ne érezzem ugyanolyannak, mint a lemez első felén lévő számokat. Szerencsére a Yosemite, bár nem sokat változtat, mégis van annyira más, hogy azt érezni lehessen. Ugyanúgy melankolikus, ugyanúgy lassú, de legalább a hallgatása közben a tábortűz mellett érzem magam és nem azon jár az agyam, hogy miért hangzik ez is ugyanúgy, mint az előző öt?
A Breaking Up Slowly egyrészt kicsit country-s beütésű, másrészt Lana mellett Nikki Lane is énekel, a kettejük hangja pedig szépen kiegészíti egymást. Az egyetlen gondom vele, hogy ez a legrövidebb dal az albumon. A Dance Till We Die pedig elegánsan adja hozzá a lemez elején sokat használt recepthez az előző számban hallható country-t és a refrén alatt hallható kürtöt. Végül pedig az utolsó szám Joni Mitchell For Free című dalának feldolgozása, Zella Day és Weyes Blood közreműködésében egy szép lezárása az albumnak.
Én azt szeretem, ha van valami változás a zenében; új hangszerek, új stílusok, bármi, csak új és izgalmas legyen. Mivel az album első felén lévő számok annyira hasonlóak egymáshoz, úgy éreztem, hogy ha egyet hallottam, akkor mindet hallottam. Éppen ezért nem is fogok visszatérni ezekhez, az album második fele viszont fel tudott mutatni annyi újdonságot, hogy úgy érezzem, a gyenge kezdés ellenére mégis megérte végigülni ezt a negyvenöt percet.
