Hazánk egyik romvárában (nem mondom meg, melyikben, mert beperelnek hitelrontásért) nyaranta turistacsalogató középkori játékokat szoktak rendezni. Nagyon aranyos az egész, a lelkes helyi erők szervezésében zajlik, a páston joviális családapák csapnak össze sztaniolpapírból hajtogatott alabárdokkal, a fejükön vájdlinggal, miközben a lovagjaikat rózsával váró udvarhölgyek suttyomban megbeszélik a legújabb káposztás rétes recepteket. Elsőre elég furcsa élmény, sőt, másodjára is, de valahogy fél óra után magával ragadja a nézőt a dolog. A Barbárok című Netflix sorozat számomra nagyjából ugyanilyen volt, csak egy óra helyett négy és félben.
A többé-kevésbé történelmi alapokon nyugvó sorozatok, mint a Vikingek, az Utolsó királyság vagy a Trónok harca (mely utóbbinak egyes történetszálai a sárkányoktól és hasonló bohóságoktól eltekintve olyan sok hasonlóságot mutatnak Josephis Flavius antik bestseller szerző A zsidó háború c. művével, hogy bizonyos szempontból történelmibbnek tekinthető, mint egyik-másik nekivadultan historizáló darab) nagyokat futnak manapság. A római korban játszódó félpornográf-belezős filmfolyamok különösen népszerűek (ennyit arról egyébként, hogy hova jutottunk el néhány ezer év alatt). Ezt a divatot lovagolják meg most a németek a barbárok című Netflix-sorozattal, egy eddig viszonylag elhanyagoltabb területet, mégpedig a germán törzsek és Róma konfliktusát mutatva be.
A konfliktust igen sok érdekes és újszerű irányból meg lehetett volna közelíteni, de az alkotók nyilván tutira akartak menni, tehát az „egy csaj – két szerelmes pasi” fő sodorvonalat választották, megspékelve a „két világban egyszerre nevelkedett útkereső férfi” motívummal. Thusneldát (Jeanne Gursaud), a hősnőt az apja (akiről valamiért három részen keresztül azt hittem, hogy a helyi germán törzs könyvelője, mire ráeszméltem, hogy ez miért nem valószínű) mindenáron hozzá akarja adni a szomszéd törzs főnökének meglehetősen tahó fiához. Lábbal tipornánk a germán törzseknél is régebbi történetmesélési hagyományokat, ha Thusnelda nem intene be der Vaternak egy széles mozdulattal, hiszen ő Farkasölő Folkvinba (David Schütter) szerelmes. Szeretett tölgyerdejükben közben mintegy mellesleg csak úgy nyüzsögnek a rómaiak, akik nyilván adót és megalázkodást követelnek a meghódított barbároktól, két forrófejű fiatal pedig remek tréfának gondolja, hogy ellopja tőlük a közkedvelt sasos jelvényüket. A rómaiak ezt abszolúte nem találják viccesnek. Több véres atrocitást követően a germán falu kapujában meg is jelenik az egyik magas rangú tisztük, Arminius (Laurence Rupp), hogy visszakövetelje a jelvényt. A márványos arcélű rómairól aztán kiderül, hogy Thusnelda és Folkvin gyerekkori barátja, és messze nem mellesleg a törzsfő fia, akit a rómaiak régen-régen a béke zálogaként (magyarul túszként) elvittek magukkal.
A Barbárok közkedvelt sorozat, tehát nem fejtem ki bővebben azt a meglátásomat, hogy aki a romantikus vonalat kitalálta, attól nyugodtan vissza lehet kérni a pénzt. Az első, mondjuk három-négy részben, amíg az alapvetően ellenszenves fiatalok szerencsétlenkedéseiről van szó, többször azon kaptam magam, hogy elszunyókáltam a képernyő előtt (illetve a tévé elől „kritikát kell írnom” indoklással száműzött családom kapott rajta, ami azért elég kínos volt). A borzasztóan sablonos történet és az éppen emiatt néha tényleg röhejesen bombasztikusnak ható, tipikusan az epizódok végére tartogatott „váratlan fordulatok” mellett extra lelombozóan hatottak az illogikusan viselkedő, hisztériás karakterek, a majomkodást kimaxoló, fültépően nagyszabású és folyamatosan üvöltő zene… és az egész látványvilág, úgy, ahogy volt. Mintha a Derrick karaktereit bezavarták volna egy „divatjamúlt kínai pamutcuccok féláron” turkálóba, majd onnan egyenesen az erdőbe.
Csupa pirospozsgás, jól táplált, az átlagosnál épp csak egy kicsivel extravagánsabbra fodrászolt kisvárosi német arc (innen jöhetett valószínűleg a „germán törzsi könyvelő” tévedés is), akiknek a szájából különösen mókásan hangzott a „jaj, rómaiak, ne vigyétek el az utolsó kecskénket, mert éhen halunk” érvelés. Ahányszor a falut mutatták – relatíve gyakran –, mindig ott téblábol a háttérben vagy harminc klasszik NSZK-állampolgár, de szemlátomást abszolúte tanácstalanul, hogy „te Günther, itt mégis mi a bánatot kéne csinálni?”. Valami szörnyű. Aki csöcsökre és belekre szomjúhozik, szintén csalódni fog: nem, a Barbárok nem kimondottan véres (az egyetlen valóban gorombább jelenetre pont a legutolsó részig kell várni) és meztelen nőt is csak elvétve mutatnak benne, ott is csak a feltétlenül szükséges alkatrészeket. A sorozat első felében az egyetlen szórakoztató vonatkozást a latinul társalgó rómaiak képviselték, jobb híján azzal ütöttem el az időt, hogy az agrármérnök-latinommal (olyan 4-500 állat- és növényfaj, illetve egy rakás csont tudományos megnevezése) próbáltam kitalálni, hogy mit mondanak pontosan.
Aztán valahol félúton elkezd folyamatosan egyre inkább előtérbe kerülni Arminius, aki nem igazán tudja, hogy most rómainak vagy germánnak tekintse-e magát. Az ő vívódása is sokszor fárasztó és irritáló (főleg azzal az átkozott zenei aláfestéssel…), de Laurence Rupp jól játszik, és a figura még így is valószerűbb, mint az összes többi együttvéve. Arminius sorsával párhuzamosan kapunk egyre részletesebb képet a rómaiakról és az ő motivációikról és szándékaikról. Az Asterix-képregények Julius Cézárjának arcát egy az egyben magán viselő Gaetano Aronica, aki a rómaiak főparancsnokának, egyben Arminius túszul ejtőjének és pótapjának szerepében láthatunk, nagyon jól alakítja a főhősök ellenlábasát. A sorozatot voltaképp pont az menti meg, hogy ebben az egyetlen vonatkozásban legalább mertek egy picikét nagyobbat lépni: agyatlanul vihogó, kretén-szadista főgonosz helyett Varus olyan politikus és katona, aki egy világbirodalom színeiben játszik, és hoz ugyan rossz vagy morálisan kifogásolható döntéseket, de nem azért, mert szimplán idióta. Arminius és Varus (két valós történelmi karakter) relatíve komplikált viszonya, és ennek hátterében az egymással marakodó germán törzsek egyesítésének története, az érdekek, árulások és intrikák hálója, ha nem is lenyűgözően újszerű vagy meglepő, de legalább tisztességesen meg van írva (illetve hát jó részét maga Történelem anyánk írta, ő meg eleve olyan jópofákat szokott). A Barbárok a vége felé egészen izgalmassá válik.
