A vászon sötét. Elfojtott beszélgetés zajlik főszereplőink között. Hamar kiderül, hogy jövetelük célja egy férfi megölése. A jelenlévők megúszhatják, ha együttműködnek és kiadják őt.
„We are the Sisters brothers!”
Lövöldözés kezdődik. Csak torkolattüzeket látunk. A hajtóvadászat megindult. A hírhedt Sisters fivérek (JoaquinPhoenix; John C. Reilly), hűen a hírnevükhöz, addig mennek, míg meg nem gyilkolják azt a szerencsétlen flótást, akiért felbérelték őket.
Mikor bepillantást nyerünk a helyszín eseményeibe, fesztelen, már-már Tarantino-i vérontást kapunk. Attól még, hogy felajánlottak a jelenlévőknek egy lehetőséget a túlélésre, nem jelenti, hogy nem lövik őket játszi könnyedséggel szitává. Ne legyenek illúzióink, a Sisters tesók természetétől idegen a könyörület. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem lehetnek érzéseik – legyenek azok tiszták, egyértelműek, esetleg elfojtottak – vagy kétségeik, gyermekkori traumáik. S hogy ne szenvednének a szakmai kiégéstől. Nagyon is emberiek ők, csak épp bérgyilkosok az amerikai aranyláz idején, a kaliforniai sivatagban. Megbízójuk, a Tábornok (Rutger Hauer) egy vegyész után küldi őket, aki megrövidítette őt. Nem tudjuk mivel és hogyan, de ha a munka ki van adva, akkor a munka el lesz végezve. Ez a duó mozgatórugója.
De mi van akkor, ha egyiküknek ez már nem motiváció? Mi van, ha a másikuknak is csak annyi, hogy időről időre legyen miből lerészegedni, jókat enni és kurvázni? Mi történik, mikor megkondul az a bizonyos élet közepi vészharang, de te éppen egy küldetés kellős közepén vagy erőszakos, iszákos öcséddel, akinek esze ágában sincs figyelembe venni, hogy te bizony belefáradtál a vérgőzös ámokfutásokba és szeretnél inkább kispolgári életet és egy megfelelően unalmas foglalkozással.
Eli Sisters: Charlie?
Charlie Sisters: Huh?
Eli Sisters: We’ve had a good long run. We need to get out. We can open a store together.
Charlie Sisters: A store? This is nonsense!
Vallomással tartozom. Általában nem esik nehezemre írni. De a Testvérlövészek kihívás elé állított. Ültem a székben a stáblista bűvöletében és azon gondolkodtam, hogy kinek fogom én ajánlani ezt a filmet. A félreértések elkerülése végett, ez egy nagyon jó mozi. Csak hát a szuperhős blockbusterek rommá vágott, akciódús árnyékában nehéz nem lincselést vizionálni, ha egy szemet gyönyörködtető, befelé tekintő, spirituális road movie-t kínálgat az ember lánya. Ugyanakkor megkérek mindenkit, aki szeretne viszontlátni a moziszékből útkeresést, érdekfeszítő helyzetekbe oltott egyetemes igazságkeresést és egész egyszerűen szeret súlytalanul belehelyezkedni egy-egy karakter helyzetébe az bátran váltson jegyet a Testvérlövészekre.
A tempó és a történet viszonylag gyorsan a „majd egy nyugis vasárnap, otthon” kategóriába redukálhatná a filmet. De ha szeretnénk (és én pölö nagyon is szeretnék) ilyen filmeket a vásznon látni, akkor támogassuk a műfajt, ahol lehet. Arról nem is beszélve, hogy közel 70 m²-en csodálni lélegzetelállító tájakat, hiteles színészi játékkal fűszerezve (Jake Gyllenhaal és Riz Ahmed dúója is remekül működik, egészen máshonnan adva mélységet a filmnek), sokszor okozott már nagyon is kellemes perceket. Én például csakis a ’környezeti viszonyok’ miatt nézem újra a Visszatérőt, vagy a Párizs, Texas-t. A Túl a barátságon, a Távol Afrikától, az Angol beteg, vagy a Zongoralecke már az érzelmi húrok pengetésével is kecsegtet. Így a női rajongás hátszelével, nagyobb eséllyel írja be magát a filmtörténelembe. De amondó vagyok, hogy napjainkban, a lehető legközelebb a nemek egyenlőségéhez, nagyon is itt az ideje, hogy bepillantást nyerhessünk a férfi lélektan kríziseibe is.
