Be kell vallanom, hogy nagyon vártam ezt a filmet. Megnéztem a trailert, amit feldobott a Netflix és megvett kilóra. Nem néztem utána semminek, csak beleugrottam az ismeretlenbe az előzetes alapján. Szeretném itt leszögezni, hogy ha a furcsa hangulat, a feszültségkeltő zene és Tony Colette miatt azt hinnéd, hogy egy Örökség-féle, bőr alá kúszó horrort fogsz látni, akkor felejtsd el.
Én elkövettem ezt a hibát, de viszonylag hamar letértem erről a vágányról, mert a film tempója nem engedte meg már az első 20 percben sem azt az amplitúdót, ami egy Ari Aster-féle hullámvasúthoz kell. Meg aztán, mikor először – a 20. percben – megállítottuk a filmet, hogy PIHENJÜNK!!!!!, ránéztem már, hogy kinek a filmjét nézem és helyre is kerültek a dolgok. Charlie Kaufman, akinek olyan klasszikusokat köszönhetünk, mint A John Malkovich menet, az Adaptáció, az Egy veszedelmes elme vallomásai és az Egy makulátlan elme örök ragyogása, biztosan nem fog horrorral megkínálni minket. Viszont egy lélekszaggató, metaforákkal teletűzdelt belső utazásra szívesen elkalauzol bárkit. Egy, a tőle megszokott, zavarba ejtően sokrétű, kaotikus világba, ahol könnyebb elveszni, mint félálomban a saját gondolataink között.
A film egy monológgal indít. Egy ház avítt berendezései között svenkel a kamera, az idő súlya szinte tapintható, egy nő (Jessie Buckley – Judy) a gondolatait osztja meg velünk. Majd egy fiatal lány beül Jake (Jesse Plemons – Az ír) mellé az autóba, hogy elinduljanak annak szüleihez (David Thewlis – A mindenség elmélete, Toni Collette – Örökség) és továbbra is a lány belső monológjait hallhatjuk, amint azon gondolkodik, hogy véget kéne vetnie ennek a kapcsolatnak. Nem meglepő a gondolatsor (nekem). Nehéz elképzelni ennél össze nem illőbb párost. (Már ha nem szégyelljük a pofánkat amiatt, hogy megítélünk egy párost aszerint, hogy ránézésre összeillenek, vagy sem. De bennem akaratlanul is felbuggyant a gondolat, hogy egy ilyen sráccal soha nem jönne össze egy ilyen lány.) Az utazás hosszú, már-már valós idejűnek tűnik, és végig gondolatok, kérdések, válaszok cikáznak, miközben tapintható az unalom, az érdektelenség, és a cselekedet értelmetlenségének súlya úgy ül mindkettőjükön, mintha a srác kimondatlanul is tudná, hogy a lány véget akar vetni a dolognak.
Mégis megérkezünk a szülői házba és elindul egy olyan pszichedelikus trip, amire nem tud igazán felkészülni az ember lánya. Idősávok, színek, hangulatok, korok változnak. Jake és a barátnője egymásra hordják a film összes metaforáját (bár ezt már a kocsiban elkezdték), miközben próbál mindenki zavarba ejtően normálisan viselkedni, annak ellenére, hogy semmi nem lineáris, egyértelmű, vagy érthető. Azt hiszem, akkor sem tudnék semmit elspoilerezni, ha végigmesélném a teljes narratívát, mert ez a film nem akar egyenes és egyértelmű lenni. Ez a film emlékeket, gondolatokat, érzéseket vonultat fel. Kusza, néhol tudsz vele azonosulni, néhol azt is nehéz megmondani, hogy ki van valóban jelen és ki csak egy emlék.
Mindenesetre én úgy gondolom, hogy egyetlen ember fejében jártam ezalatt a furcsa utazás alatt. De mielőtt bárki megijedne, hogy mégis csak elárultam valamit, amit nem kéne, higgyetek nekem, ez egyáltalán nem ennyire egyértelmű. Ez csak az én interpretációm egy filmről, ami – én legalább is azt hiszem – megosztóbb lesz, mint Kaufman eddigi művei közül bármelyik. Viszont, aki fogékony a meglehetősen lassú, feszültséggel végighuzalozott, gyönyörűen fotózott filmekre, az ne hagyja ki ezt se.
A színészi alakítások, a fényképezés, a filmnyelvi megoldások csodálatosak. A zene nagyon szépen megtartja a filmet. Ugyan Kaufman megannyi utalása sokat kivesz az emberből és sokáig hurcibálod magaddal a történetet, hogy lassan kibogozd a szálakat, de ha valaki hajlandó a zavarosban tölteni 2 óra 14 percet, majd hosszú lecsengéssel megfejteni egy emberi drámát, annak nagyon is ajánlom a filmet. Aki nem szerette az Adaptációt, vagy ad absurdum, már a Makulátlan elmét sem, az nagyon messzire kerülje el, az esetleges idegösszeropi elkerülése végett.
