Hadd kezdjem egy személyes élménnyel: nekem Brian De Palma örök időkre úgy égett bele az emlékezetembe, mint az ember, aki képes volt egy amúgy teljesen ártalmatlanul induló filmben premier plánban átdöfni egy szegény nőcit, egy ménkű nagy fúróval (ld. Alibi test). Akármilyen jó film a Sebhelyesarcú, vagy az Aki legyőzte Al Caponét (és akármilyen pocsék pl. Az utolsó dobás…) nekem De Palma örökre az fúrós ember marad, aki mindig meg tud lepni valami nem feltétlenül kellemessel.
A Domino még a lefúrt nőcinél is merészebbet lép, amikor a cselekmény középpontjába színes bőrű bevándorlók által elkövetett terrorcselekményeket helyez. Darázsfészekbe nyúl, aki ezt a témát piszkálja, hiszen a politikailag korrekt oldal el fogja átkozni, a politikailag inkorrekt oldal meg az egekbe magasztalni. Christian (Nikolaj Coster-Waldau) és Lars (Soren Malling) átlagos dán rendőrök, akiket egy szépnek nem nevezhető napon kora hajnalban családi perpatvarhoz riasztanak. Igen hamar kiderül, hogy a helyzet perpatvarnak, pláne családinak kicsit sem nevezhető, mert voltaképp a csúnya bozontos szakállú, Tipikus Iszalmista Bevándorló (Eriq Ebouaney) félig-meddig feldarabolt egy másik bevándorlót. Mivel Nikolaj Coster-Waldau nem szokott nyertes típusokat alakítani, itt is elég hamar eszkalálódnak a dolgok, szegény társa, Lars meghal, a tettes pedig elmenekül. Tiszta sor, gondolhatnánk, le kell nyomozni a kultúridegen elemet, aztán szerteszéjjel fellőni a sztratoszférába. Christian és egy nyomozónő (Carice van Houten), akit Lars halálának kivizsgálására rendeltek ki, pontosan ezt szeretnék. A helyzet viszont ennél egy csöppet komplikáltabb: a jó Larsról kellemetlen (bár teljesen köznapi) titkok derül ki, a Tipikus Iszlamista Bevándorlóról pedig az, hogy voltaképp keresztény (jó, jó, elég sötétbarna, de akkor is), ráadásul a háttérből buzgón kavarja a fekáliát egy gátlástalan CIA ügynök (Guy Pearce) is.
Ennél többet a cselekményről spoiler nélkül nem nagyon lehet elmondani, és ami még ennél is kellemetlenebb, a kimondottan elgondolkodtató, bizonyos szempontból tényleg nagyot csattanó végkifejlet sem elemezhető anélkül, hogy elrontanám a szórakozását annak, aki még csak most kívánja megtekinteni a filmet. Természetesen tudok ilyen rejtelmeseket és bölcseket mondani, hogy „az emberek legbelül tök egyformák” vagy, hogy „a bosszúvágy/gyengeség/ostobaság általános emberi gyarlóságok”, de ezeket majd mindenki gondolja át maga. A film nyilvánvalóan arra a bizonyos végkifejletre és a kapcsolódó erkölcsi tanulságra van kihegyezve, de nem szépen, fokozatosan halad a csúcspont felé, fokozva a feszültséget és a várakozást, hanem lassan, témájához képest majdnem, hogy unalmasan ballag, hogy aztán két pillanat alatt felpörögjön. (Miközben mindenki kedvenc Nikolaja nyolc évnyi Trónok harca után ad még egy másfél órás ráadást a „folyamatosan bánatos és értetlen viszont egyre szőrösebb” arcából).
Ez nyilván rendezői szándék is lehet, meg utalás a valóságnak arra az undok tulajdonságára, hogy nem drámai és nem gyorsvonat. Akkor viszont érthetetlen (hacsak nem valamiféle poén) az iszonyatosan, de tényleg vérlázítóan bombasztikus zene, és azok a képi megoldások, amikor a Kulcsfontosságú Tárgyra háromszorosan is rázoomolnak, hogy a gyógyíthatatlan debilek is garantáltan észrevegyék, és közben az egész zenekar azt mondja, hogy „tá-dááááááá”. Ettől (és a film első kilenctizedét kitöltő nagyon sablonos, nagyon könnyen kiszámítható fordulatoktól, melyeket a végzetes vég ANNYIRA új megvilágításba azért nem helyez) az egésznek lesz egy enyhe Vitéz László feelingje, a történet tehát unalomig ismert… Ráadásul a szereplők egyes szakmai döntései még laikus szemmel nézve is a lehetetlenséggel határosan irracionálisak. Megint csak elképzelhető, hogy az alkotók pontosan így akarták megcsinálni a filmet, de sehogy se tudtam azonosulni a főszereplők magánéleti gondjaival. Érteni értettem, hogy mi történik velük, de érdekelni nem nagyon tudott. Az egész film valahogy távolságtartó, hideg, analitikus, ami persze nyilván megint csak a slusszpoént erősíti.