Nehéz egy olyan filmről írni, ami elsőre csak egy nagyon szűk réteg figyelmét ragadja meg – ráadásul a sportról szól. De nem egy izgalmas látványsportról vagy extra hősies, velejéig megható sikertörténetet mesél el – csak simán mesél. Az Ultra ultrafutókon keresztül mutatja be magát az embert. Mire is vagyunk képesek, meddig tudunk elmenni. Ultra futótávnak a maraton feletti távokat nevezzük, amik hosszabbak, mint 42195 méter. Egy átalagos embernek már a maratoni táv is kihívás, ez a legtöbb amatőr futónak átlag négy órájába kerül, akinek van sportolói múltja, ereje és ideje, hogy keményen eddzen rá az három és fél óra alatt is le tudja tolni a távot. Esetleg három. Afölött már a vérprofik mennek, az álomhatár pedig a két óra. Aki pedig nem szeretne itt megállni, belép az ultratávok varázslatos világába. Az Ultra a Spartathlon versenyen résztvevő 5 versenyzőről szól, az ő történetükön keresztül ismerhetünk meg emberi sorsokat. A verseny Athénból indul és Spártában ér véget, 246 kilométert ölel fel, amit 36 óra alatt kell teljesíteni, emléket állítva a híres Pheidippidész futásának.
Első körben felmerül az emberben, hogy miért? Egyáltalán ki olyan őrült, hogy lefusson megállás nélkül 246 kilométert és erről még filmet is forgassanak? Ki a fenét érdekel az, hogy futnak? Persze mindenki tudja, hogy a sport jó, mindenki tudja, hogy fontos, unalomig ismétli a háziorvos. Amit viszont sokan nem tudnak, hogy a sport – különösen a futás – rákényszeríti az embert arra, hogy szembenézzen önmagával – és ez olyan valami, amit nagyon-nagyon sokan nem szeretnek vagy nem mernek megtenni. Villogtatják az életben elért sikereiket, amik által lemérik, hogy ők maguk mennyit érnek. Ilyen és ilyen pozícióban dolgozom, ennyit és ennyit keresek, értékesebb vagyok, mint ő vagy ő.
De ez még nem jelenti azt, hogy ismerjük magunkat, ezek csupán azok a dolgok, amik alapján szeretnénk, hogy a többi ember elbíráljon minket, lehetőleg pozitívan. Amikor az ember futócipőt húz és kimegy futni, sokan azt mondják, hogy ilyenkor a futó inkább a problémái elől futna el, ez tévedés. Ott vagy kint, messze a kényelmes otthontól és csak te vagy önmagad társasága. 246 km nagyon hosszú út, bőven van idő a gondolkodásra. Az Ultra kiagyalója Simonyi Balázs többszörös Spartathlonista, önmaga történetét meséli el és még négy másik futóét, a nyitókérdés pedig az, hogy „Miért futsz? Miért vagy itt és futsz 36 órán keresztül egyhuzamban, miért teszed ezt magaddal?” A válaszok pedig összetettebbek, mint hinnénk.
Van, aki súlyos tragédiát dolgoz fel, van, aki csak annyit szeretne tudni, hogy miért fut, van, aki bizonyítani akar, hogy képes rá. Maga Balázs a depressziójából gyógyult ki a futás által. A film másik magyar szereplője Szabó Béla, szintén ultrafutó, Balázs jóbarátja. Béla azért ragadta meg a figyelmemet, mert tipikusan az a futó, aki bárki lehetne. Én, te, az egyik kolléga, a szomszéd… bárki. Őt nem érte tragédia. Van egy szerető felesége, gyerekei, háza. De saját elmondása szerint, soha, semmiben nem volt kiemelkedő, nem volt tehetsége semmihez. Csupán szorgalmas volt. És most itt van ez a dolog, ez az ultrafutás, ez a verseny, amit teljesíteni lehet „csupán szorgalommal” + elképesztő akaraterővel, itt az esélye arra, hogy kiemelkedő legyen. Ötször indult neki a versenynek, de egyszer sem fejezte be – ezáltal a Spartathlon akkori szabályainak értemében nem indulhatott többször. Mondhatnánk, hogy ennyi, ez az ultimate bukás, de Béla futó és még így is megpróbálja megoldani a problémáját, mert egyszerűen nem akarja feladni.
Az Ultra inkább dokumentumfilm, mint sportfilm, mert a futás itt másodlagos, csak egy eszköz ahhoz, hogy betekintést nyerjünk versenyzőink lelki világába, megismerjük őket, esetleg megdöbbenjünk, hogy ki min ment át, ami az ultrafutáshoz vezetett végül. (Lehetne rosszabb is, van, aki drognál vagy az alkoholnál köt ki egy megrázó élmény után.) Végső soron a nézőről is szól ez az utazás, hisz akarva akaratlanul is felmerül a kérdés: „Én képes lennék rá?„ Nyilván nehéz lefutni egy ekkora távot, de a verseny bármikor feladható, senki egy rossz szót nem szólna érte. Viszont önmagunkkal kell elszámolni.
A film gördülékenységéról Balázs maga gondoskodik – egyrészt végig követjük, ahogy fut, bele az éjszakába, aztán ráköszönt a hajnal (igen, még mindig fut), másrészt, elég őszintén vall a futós élményeiről, hogy tulajdonképpen az éjszaka közepén, szakadó esőben, a vaksötétben baromi rossz futni és utálja az egészet és a fenének van itt és minek jött el újra és soha többé megint. Az egész film 100%-ig emberi, nem egy hősies történet arról, hogy futni nagyon jó, a kiváltságosoknak könnyű is és itt persze csak kiváltságosok vannak. Nem, itt vegytiszta emberek vannak a maguk fájdalmaival, küzdelmeivel, félelmeivel.
Az elején Balázs lelkes, izgatott, a futás könnyen megy, meglesz ez. Aztán jön a fáradtság, majd a harag, végül a monotonitás, de csak fut tovább. Egészen érdekes látni a célba érést, ahogy a futók beérnek egymás után, megérintik a Leonidász szobor lábát, elhelyezik a rajtszámukat, majd egyszerűen összeesnek. Egy perce még futottak a következőben már tolókocsiban kell őket a tábori ágyakig szállítani és infúzióra kötni. A célt elérték, ott vannak Spártában, sikerült, már nincs miért küzdeni. A kérdésre a válasz: valószínűleg igen, képes lennél rá (ha elsőre nem is a Spartathlon a cél). Futni mindenki tud. Csak elég bátornak kell lenni ahhoz, hogy elindulj.
