Az, hogy hogyan ítéled meg magad, rajtad és esetleg a terapeutádon múlik. Az, hogy a társadalom hogyan ítél meg, az már egy jóval összetettebb kérdés. Közvetlen környezet, szociális élet, helytállás suliban, melóhelyen, szülők, valamint (sajnos!!!) rassz, nem és szexuális irányultság is befolyásolja.
S van, amikor minden helyesnek tűnik, mégsem tehetsz semmit az ellen, hogy szörnyeteggé válj mindenki szemében.
„No one has any idea who I am.”
„Senki sem tudja, ki vagyok valójában.”
Kelvin Harrison Jr. (Steve Harmon) – A szörnyeteg (Netflix, 2021)
Történet arról, hogy senki sem tudja, ki vagy valójában, ahogy te sem.
Történet arról, hogy mennyire határoz meg az, a világ milyennek akar látni. Történet arról, amit már nagyon sokszor láttunk, csak éppen most szebben van fényképezve.
Steve Harmon ugyanúgy a környezete címkéi szerint próbál lavírozni, mint bármely más 17 éves ma, tegnap, vagy 20 évvel ezelőtt. Meg kell felelnie a szülőknek, a tanároknak, a csajának, a barátainak, a haveroknak.
Főhősünk pedig jól csinálja. Tudja, hogy mi lesz a hivatása, szemben sok más átlagos tinédzserrel.
Steve filmet akar készíteni, remek fotós, és ahogy ő is, a körülötte lévők is tudják, hogy ehhez minden esélye és tehetsége megvan.
Habár egy operatőrnek, vagy rendezőnek vajh mi keveset kell majd matekkal bajlódnia, ő azért csinálja a dolgát, hajt a jó átlagért, teljesít a szülei kedvéért, mert be kell jutni egy jó fősulira. S ha apa és anya egy belvárosi iskolába járat New Yorkban, akkor megérdemlik a minimum négyes átlagot.
Steve remekül bánik az öccsével, aki ránézésre 10 évvel fiatalabb, mint ő. Egy olyan nagytestvér ő, akire mindenki vágyna.
Gondoskodó, kedves és figyelmes. Nem mellesleg elképesztően szórakoztató.
Emellett jut ideje a barátaira és a barátnőjére, aki gyönyörű és odavan érte.
S még a harlemi haverok is elfogadták, hogy „*uziskodva” állandóan fotózgat mindenkit, pózolnak neki és élvezik a csepp rivaldafényt.
Steve hétköznapjai tökéletesek. Előtte az élet, amit elképzelt magának.
Kár, hogy mindezt egy börtöncellából visszarévedve tudjuk meg.
Mi történt? Hogy került ilyen helyzetbe? Miért kell megtudnia, milyen mikor 12 vadidegen ember elhiszi az ügyésznek, hogy ő ؘ– Steve Harmon – egy szörnyeteg?
Anthony Madler első egész estés filmje nem hagyja nyugton a nézőjét. Az eddig csak rövidfilmeket és videóklipeket gyártó rendező az általa már igencsak jól ismert darabkákra szabdalt egy tárgyalótermi thrillert, ami nem sokat segített a feszültség fenntartásában, vagy akár csak megteremtésében.
Mondjuk maga a történet sem. Ami regény formában – egy belső monológokkal teletűzdelt belső utazásra tippelnék, így olvasatlanul – nagyon is ütőképes. De mindezt filmnyelvi eszközökkel átadni szinte lehetetlen vállalkozás.
Ezért is dönthetett úgy Madler, hogy darabokra szaggatja az idővonalat és csinálja azt, amihez ért. Sok apró videóklipben mutatja be mindazt, amit Walter Dean Myers regénye megfogalmazott 1999-ben.
S itt el is érkeztünk a film másik gyenge pontjához.
Az üzenet, amit megfogalmaz, fontos és nagyon is aktuális. Egy 17 éves, tehetséges fiú élete pillanatok alatt omlik össze csak azért, mert szóba állt pár korabeli sráccal, akik nem néznek olyan fényes jövő elé, mint ő.
Mert ez az üzenet az ezredforduló küszöbéről aktuálisabb, mint valaha – BLM – de a tálalás miatt sajnos a szívet nem éri el a film.
Felmondja a leckét. Megmutatja a rendszer hiányosságait. Bemutatja, hogy milyen messzire vihet az előítélet. Megmutatja a tárgyalóterem steril szívtelenségét és New York utcáinak színes olvasztótégelyét.
A baj annyi, hogy az az icipici feszültség, amit az információk visszatartásával ér el a film, nagyon apró fizetség azért a mérhetetlen unalomért, amit egyedi tempója teremt. Mihelyst megpihennél és belehelyeznéd magad a körülmények mélységébe, szinte azonnal kiránt egy előzménnyel vagy emlékezéssel.
Vagy csak a kamera szó szerinti rángatásával. Ez egy jól ismert és kedvelt eszköz… de nem 5-6 percenként.
Ettől függetlenül nem szeretném a süllyesztőbe dobni a Monstert.
Egy gyönyörűen fényképezett, remek színészi játékokkal (Jeffrey Wright; Jennifer Hudson; Kelvin Harrison Jr.) és jó üzenettel rendelkező, ugyanakkor sok gyermekbetegséggel küszködő első film, de azért a célját ügyesen eléri.
Sokáig gondolkodtam azon, hogy mit jelenthet önhibádon kívül mások, vagy magad szemében szörnyetegnek lenni.
