M. Night Shyamalan 18 évvel ezelőtt a Hatodik érzék című filmjével robbant be a köztudatba. A Bruce Willis főszereplésével készült misztikus horror film nem csak a kasszáknál (673 millió dolláros összbevétel, ami mai szemmel nézve is igencsak tetemes összeg), de a kritikusoknál is szépen szerepelt és nem mellesleg 6 Oscar-díjra jelölték. Egy évre rá, következő filmje A sebezhetetlen még elbüszkélkedhetett azzal, hogy a nézők és a kritikusok tetszését egyaránt kivívta. A 2002-es Jelek és a Falu közepes kritikák mellett tisztességesen szerepelt a kasszáknál, de aztán jött a lejtmenet. A lány a vízben, Az esemény, Az utolsó léghajlító és a Föld után azonban már rosszabbnál rosszabb kritikákat (és Arany málna jelöléseket) zsebelt be és a várt profit is elmaradt, sőt az utóbbi két film ordas nagy buktának számít a mai napig. A tavalyelőtti Látogatással azonban bizonyította, hogy visszatérni látszik…
A történet egy Kevin nevű harmicas éveiben járó férfiról szól (James McAvoy), akinek a testében, jobban mondva fejében 23 különböző korú, nemű és viselkedésű személyiség húzódik meg. Egyikőjük, a kényszer betegségben szenvedő Dennis (szintén James McAvoy) elrabol három diáklányt, hogy egy pincében tartsa fogva őket egészen addig, amíg a „Szörny” el nem jön értük. A lányok természetesen sorra kísérelnek meg butábbnál butább szökési terveket, amivel folyamatosan magukra haragítják Kevin személyiségeit. Egyedül a kissé különc Casey (Anya Taylor-Joy) próbálja más módszerekkel kiszabadítani magát fogságból. A kilenc éves Hedwig (még mindig James McAvoy) nevű alteregóval szorosabb kapcsolatot alakít ki és rajta keresztül próbálja feltérképezni a többi személyiség közti kapcsolatot, ami kulcs lehet a szabadulásához.
Személy szerint a skizofréniát, más néven tudathasadást tartom a legérdekesebbnek mentális betegségnek és ez az igen ritka kór sok hollywoodi filmest is megihletett már, és rengetek remek film készült ebben a témában. Éppen ezért kifejezetten nagy reményekkel ültem be a Széttörve című filmre, de sajnos csalódottan távoztam a vetítés után. Az előzetesek egy sokkal pörgősebb, az előzetes kritikák pedig egy jóval csavarosabb filmet ígértek.
A kezdés in medias res módon csap a dolgok közepébe, a lányokat még a főcím előtt elrabolják és nem sokkal később már első szökési tervükön agyalnak. És ekkor kezdtem el azon gondolkodni, hogy vajon, hogyan fogják kitölteni üresjáratok nélkül a közel 2 órás játékidőt… nos sehogy. Az előzetesekben is szerepet kapó terápiás beszélgetések például sokkal nagyobb teret kaptak, mint azt elsőre gondoltam volna. Ezek a beszélgetések elsőre érdekesek és izgalmasak, sokadjára viszont már inkább vontatottá tették a filmet. Ahogy a főszereplő lány múltját bemutató flashbackek is jóval nagyobb számban fordultak elő, mint azt amennyire történet igényelte volna. De az előre beharangozott nagy filmvégi csavar tartotta bennem a lelket és csak vártam, vártam, vártam és nem jött. Ettől eltekintve az utolsó fél óra jócskán bővelkedett izgalmakban és végig ott motoszkált a fejemben a „Most vajon mi következik?” kérdés.
A színészi játékot azonban mindenképpen szeretném kiemelni. James McAvoy valami egészen elképesztő és nem mindennapi dolgot vitt véghez a kamerák előtt. Minden egyes mozzanatán érezni lehet az elhivatottságot és a felkészültséget a szerepe iránt. Megformált karakterei jól elkülöníthetőek egymástól, amit azzal ér el, hogy minden szereplőt más beszéd és mozgás stílussal színesít. A karakterek közti váltások pedig egyenesen félelmetesek. Nem egyszer izgultam azon, hogy most vajon melyik karaktert látom a vásznon. Az egyik pillanatban még dühöngő őrült a másikban pedig már egy kedves, de kissé lassú felfogású gyerek.
