Őszinte leszek, meglehetősen szomorú hangulatban távoztam erről az egyébként zseniálisan felépített és sokatmondó jelenetekben bővelkedő filmről, ami sokáig ott marad az emberrel, fojtogató, nyomasztó érzést hagyva maga után, így hát, azt hiszem, nem ezt ajánlanám az esetleg téli depresszióval küzdő és a moziban feldobódni akaró filmrajongóknak. Az igazi ínyencek viszont semmiképpen se hagyják ki. Akik szerették a 2014-ben bemutatott és az egész világon nagy sikerrel futó Leviatánt, Andrej Zvjagincev orosz rendező előző filmjét, most sem fognak csalódni. A Szeretet nélkül ugyanazt a magas minőséget hozza, mély tartalommal és a tanulsággal.
A Leviatánnak kissé Isten háta mögötti jelleget kölcsönzött a Barents-tenger mellett fekvő kisváros. Ebben a filmben a helyszínünk azonban Szentpétervár, ami az Ermitázs, és a bájos, a mi szemünknek egzotikus hagymakupolás katedrálisok helyett egy baljós hangulatú erdő mellett épült, csúf lakótelep, illetve személytelennek ható lakásbelsők azok, amiket nézegethetünk a játékidő nagy része alatt. A Leviatánban kifejezetten a politika volt fókuszban, ami itt csak rafinált kifinomultsággal jelenik meg, a kelet-ukrajnai harcokról, illetve kisstílű belpolitikai csatározásokról szóló TV-közvetítések és rádióműsorok formájában. Erre a történetre rögtön rá is aggathatjuk a „családi dráma” címkét, némi társadalomkritikával fűszerezve. Az estéjüket a Facebook-hírfolyam böngészésével töltő, ha kell, ha nem, étteremben, gyerekruhaüzletben Iphonjeaikkal kényszeresen szelfiző szereplők jelzik a 21. század minden rákfenéjét. Egy valami azonban örök, mindegy, hogy 500 évvel ezelőtt vagyunk vagy napjainkban: az ember boldogságra törekszik, és nem válogat az eszközökben, hogy ezt elérje.
A főszereplő családot, az egymást már nyilvánvalóan ki nem állható házaspár, Zsenya és Borisz, valamint 12 éves kisfiúk, Aljosa alkotják. Ennek az átlagos családmodellnek a már-már szokványosnak is mondható felbomlását követhetjük végig azzal a csavarral, hogy a kisfiú az egyik nap nyom nélkül eltűnik. Ezt követően a nyomozók egy önkéntesekből álló, kifejezetten erre specializálódott mentőcsapat segítségével keresik, miközben feltárulnak a szereplők belső motivációi is. Az anya, Zsenya karaktere határozottabb, élénkebb: töretlenül bízik benne, hogy a jövő és az új szerelem elhozza a boldogságot számára. A férj, Borisz inkább minden tudatosság nélkül sodródik, egykedvű lomhasággal túlélve a napokat. Új kapcsolatában is inkább előre menekül, ismét olyan helyzetbe hozva magát, amit nyilvánvalóan nem mért fel kellőképpen, ezzel már sejthetjük, hogy kik lesznek majd azok, akiket nemtörődömségével nyomorúságba sodor.
Szimpátiát nem, inkább némi langyos szánalmat lehet a szereplők iránt érezni, kivétel ez alól a kisfiú, Aljosa karaktere és Zsenya új barátja, aki az egyik legjobb jelenetben mondja ki nyilvánvaló igazságot: „Szeretet nélkül nem lehet élni„. Azt hiszem, minden jelenet közül a legborzasztóbb a fürdőszobaajtó mögött megbújó, szüleit kihallgató kisfiú néma zokogása, amikor nem jön ki hang a torkán, olyan nagy a lélek fájdalma. Minden sallangtól mentesen közlik velünk a képek, Aljosával a legrosszabb történik, ami az embert csak érheti: senkit nem érdekel, senki nem szereti és éppen megszabadulni próbálnak tőle.
Lassan feltárulnak a motivációk és a múlt egy része, számtalan kérdést felvetve és olyan tabukat döntögetve, mint a gyermekét nem szerető anya, vagy a nőket felelőtlenül teherbe ejtő, aztán a „produktum” iránt már jóval kevesebb érdeklődést tanúsító férfi. Ezek lehetnének akár sablonosak is, ha nem volnának a színészek által zseniálisan megformált karakterek. A rendező éppen megfelelő ütemben adagolja a történéseket, hogy a figyelmünk egy pillanatra se lankadjon, megspékelve mindezt izgalmas személyiségrajzokkal. A legintenzívebb, és tökéletes „anti-anya” karakter Zsenya anyja, igazi magányos, gonosz boszorkány, a szeretet vagy empátia legkisebb jele nélkül. Sejtjük, hogy őt sem felhőtlen gyerekkora juttatta ebbe az állapotba. A rendező nem ítélkezik senki felett, a film gondosan kerüli a túlzásokat, nincs is erre szükség, megteszi az élet és a kiváló lezárás, a futópadon futó Zsenya tekintetében minden ott van, aminek lennie kell. A film tanulsága roppant egyszerű számomra: szeretetet csak az tud adni, aki kapott is, ha csak nem történik egy olyan találkozás, ami felébreszti az ember ősi ösztönét, illetve legalapvetőbb igényét a másik emberhez való mély kapcsolódásra.
