A magyar nyelv szépsége, hogy a legtöbb szavunkat egészen változatosan tudjuk használni. Ha az „éhség” szavunkat vesszük figyelembe, beszélhetünk a fizikális éhségről, de a tudásra is szoktunk éhezni, sőt, ha szexuális tartalmakról van szó, a nőfalótól egészen a szexuális éhségig nagy skálát tudunk felmutatni. Szerényi Szabolcs ezeket pedig mind képes megjeleníteni az olvasó számára Éhség című könyvében.
Szerényi Szabolcs 1986-ban született Nyíregyházán, Újfehértón nőtt fel. Tanulmányait a Corvinus Egyetem marketing és marketingkommunikációs szakirányán végezte. A reklámmal és médiával foglalkozó Kreatív magazin főszerkesztő-helyettese, és már 2015 óta jelennek meg versei és novellái irodalmi lapokban. Első könyve az Éhség, amit a Fiatal Írók Szövetsége kiadásában jelentetett meg, amit a Margó-díj zsűrije 2017 tíz legjobb első prózakötete közé választott. Szabadidejében forgatókönyvírással, fotózással és plakáttervezéssel is foglalkozik. Állandó szerzőtársa Artúr, a szálkásszőrű tacskó. 2019-ben elnyerte a Móricz Zsigmond irodalmi ösztöndíjat.
Az elmúlt évek talán legfelkavaróbb debütálásának nevezhetjük Szerényi Szabolcs Éhség című kötetét, melyet 2017-ben a Fiatal Írók Szövetségének kiadásában jelentetettek meg. A kiadvány 17 rövid novellából áll, amikben, mint már korábban említettem, a különböző éhségformák kapják a főszerepet. Nemcsak az éhség különbözik az egyes történetekben, de a hangulat, a stílus, a mágikus realizmustól kezdve a szinte horrornak számító történetekig minden felvonul ebben a kis könyvben.
Az ételektől kezdve a társaság, a párkapcsolat és az anyagi vágyakig mindent megtalálunk. Az tagadhatatlan, hogy minden ember sóvároghat bódulatra, szabadságra, bosszúra, vagy csak meg akarnak változni, ki akarnak törni a társadalmi korlátok közül. Ez mind reális, ésszerű a mi életünkben, ahogy néha elkalandozunk és furcsa, abszurd dolgokon gondolkozunk. Pontosan erről szól a könyv is, csak itt megteszik azt, amiket mi csak elméletben gondolunk. A valóság ihlette a történeteket, így ezért azok talán nem is olyan őrültek, mint amilyennek tűnnek. Ettől pedig a könyv egy igencsak furcsa érzést kelt az olvasóiban, hiszen a szereplők világa akár lehetne a mi világunk is.
Főleg azért, mivel sok történet ráerősíthet arra az érzésünkre, hogy a valóságban megtörtént esetek is lehetnének, amiket olvasunk. Nem véletlenül, hiszen sok szövegen a valós életből merített ismeretek köszönnek vissza. A kötet kétféle kategóriára osztható: az első esetben benne vannak Szerényi saját élettapasztalati és a magyar valóság, amiben mi élünk, a másik pedig független mindentől, a világ másik felén élő emberrel is megtörténhetnének a leírtak, már ha egy abszurd világban élnénk. Ezért ugrunk néha a Nyírség poros világából át egy pálmafás tengerpartra, onnan pedig a budapesti éjszakába. A történet helyszínei folyton változnak, mégis mindegyikben kínos módon otthon érezzük magunkat.
Akár úgy is mondhatjuk, hogy a novellák próbálják ledönteni, felrúgni a világunk alaptörvényeit úgy, hogy mindeközben nekünk minden normális marad. Mi a helyes? Mi a normális? Nem kapunk válaszokat, nem ítélkezik sem a könyv, sem mi, csak vagyunk és elfogadjuk azt, ami „megtörtént”. Mindeközben olyan problémákat látunk, olyan kérdéseket vetnek fel az olvasottak, amiken hétköznap nem biztos, hogy megállunk gondolkodni.
Egyik novellában sem találkozhatunk vidám történetekkel, derűs befejezésekkel. Itt mindenki csalódott, kiábrándult, fásult, ahogy a legtöbb ember, aki beragadt a hétköznapok mókuskerekébe. Csak az éhség (düh, kétségbeesés, önpusztítás, perverzitás) hajtja őket előre. Néhányan örömmel mennek a halálba, csakhogy elérjék bagatell céljaikat, habár azt már akkor valójában nem élvezhetik ki. Na, itt, ebben a könyvben a szereplők szó szerint értették, hogy nem a cél a lényeg, hanem az út, mivel szinte sosem érnek célba, bármi is legyen az.
Lehet, hogy sötétnek és elsőre ijesztőnek tűnhet a novellagyűjtemény, de magába szippant, és a legtöbb embernek meglepetést okozhat, mennyire élvezet olvasni. Természetesen nem szabad elfelejteni, hogy ebben a világban van, aki növényt ültet magába, és a nyugalmazott vasutas uszonyokat növeszt, vagy hogy a társadalom szó szerint felfalja az alsóbb szinteken ragadt embereket. Mindezeket amellett olvashatjuk, hogy szó jut a vidéki nehéz helyzetben élőkről, a jólét nyomasztó mivoltáról, a nemi identitás kérdéseiről. El kell ismerni, hogy ez csak bizonyos emberekben találhatja meg az igazi nézőközönségét, de nem szabad túl hamar megijedni az abszurditástól, inkább a sorok közé kell nézni.
Kifejezetten érdemes belekezdeni azoknak, akik szeretik Bret Easton Ellist, Houellebecq vagy Kafka írásait, mivel a kritikusok velük állították párhuzamba Szerényi Szabolcs írásait. Nem véletlenül, hiszen írásait az extrém határhelyzetek, ütközéspontok jellemzik és a fogyasztói társadalom diszfunkcióit is finoman kritizálja. Sőt, akik imádják, ha a könyvek borítójában van munka és precizitás, akkor ez kihagyhatatlan darab. Sok olvasás és átgondolt munka eredménye az igencsak kreatív és meghökkentő borító.
A negatívumok közé két dolgot tudunk sorolni. A történetek túl lezártak, így nekünk nem kell a szereplők sorsán többet gondolkodni, ám ennek is meg van a maga sajátos célja sokszor. Néhol pedig igencsak túlírta magát a szerző. A legtöbben a rövidebb novellákat kedvelték, és valóban, néhol terjengősebb a kelleténél. Azt azonban figyelembe kell venni, hogy ha a mellettük álló röpke sztorik nem lennének olyan zseniálisak, talán nem éreznénk lagymatagnak a hosszabbakat.
Ha én nem lettem volna elég meggyőző, a kötet szlogenje fogalmazza meg legjobban mit is szeretnék elmondani: „az Éhség nem egy könnyed nyári olvasmány. Van benne rejtély, izgalom, félelem és meghökkentés, erotika és erőszak, de pont úgy adagolva, hogy Szerényi könyve nem válik öncélúan felkavaróvá, ízig-vérig szépirodalom marad, csak épp a kevésbé finomkodó fajtából.”
