A Szuper hipochonder, a Finánc a pácban és az Isten hozott az Isten háta mögött sikerei után nagy reményeket fűztem Dany Boon legújabb, Raid – a törvény nemében című vígjátékához, azonban a franciák ügyeletes mókamestere ezúttal kissé mellétrafált.
Johanna „Jo” Pasquali (Alice Pol), a francia védelmi miniszter félárván maradt egyszem leánykája korántsem lányos álmokat dédelget: minden vágya ugyanis, hogy felvegyék a nemzet legkeményebb fegyveres egységéhez a RAID-hez. Eddig azonban csak egy mezei rendőrkapitányság kapujáig vitte, ami kétbalkezességét elnézve még így is kész csoda. Jo ügyetlenségét viszont csak a lelkesedése múlja felül, ezért kitartóan nyomja a fekvőtámaszokat és miközben egyre csak deltásodik, két fejjel kisebb vőlegénye (Patrick Mille) a közelgő esküvőjüket szervezgeti. Mikor azonban a RAID az újabb jelentkezését is elutasítja, apuci kezébe veszi a dolgokat és kapcsolatait felhasználva bejuttatja a lányát a vágyott kiképzésre azzal, hogy ott úgy is elmegy majd a kedve a kommandósditól. Az izgága politikuscsemete kedvének viszont esze ágában sincs elmenni még annak ellenére sem, hogy kiképzését a fájdalmas szakításon átesett és emiatt hírhedten nőgyűlölővé vált Eugene Frossiard (Danny Boon) ügynök dirigálja. Sőt! Mester és tanítványa a kezdeti ellenszenv ellenére egyre közelebb kerül egymáshoz, így a RAID a vágyott karrieren kívül új szerelmet is hoz a csetlő-botló főhősnő konyhájára.
Jó az alapötlet, jó a szereposztás, minden adott egy jó vígjátékhoz, valahogy azonban mégsem nyílt ki az ernyő. A film sokat markol, de keveset fog. A keménynek szánt Frossiard ügynök karaktere a romantikus szál miatt túl enyhe és emiatt nem szerethető lesz, hanem lapos. Volt lehetőség Jo és vőlegénye felcserélődött szerepű kapcsolatában is, azonban ez sem lett kidolgozva és inkább ment a levesbe szó szerint és átvitt értelemben is. Alice Pol pedig akármennyire is bájos jelenség, itt már kissé túltolja a hülye libát, amin sajnos csak ront Pikali Gerda szinkronhangja. Mindez ahhoz vezet, hogy Jo karaktere egy ponton túl – ami elég hamar eljön – nem vicces, hanem idegesítő. Jó lett volna, ha a film el tudja dönteni, hogy mi akar lenni: vígjáték, romantikus film, vagy akciófilm. Így viszont csak egy döcögős katyvasz lett erőltetett poénokkal. Nem tudom hányszor lőtték el az „-Uraim! – És hölgyeim!” poént, de az biztos, hogy túl sokszor, mivel már elsőre sem volt vicces.
De hazudnék ha azt mondanám, hogy nem lehet néha egy-egy jót nevetni – zömmel a kelet-európai bűnözőt alakító Yvan Attalnak, és a RAID főnökeként domborító Francois Levantalnak köszönhetően – ez azonban nem változtat azon, hogy a film csak úgy hemzseg a kihagyott lehetőségektől, ami meglehetősen dühítő. A film javára kell írni viszont a látványos és jól koreografált akciójeleneteket. Alice Pol itt igencsak kitett magáért, minden mozdulatán látszott a befektetett munka. A védelmi miniszter íróasztalán álldogáló Napoleon szoborért pedig külön piros pont jár. 🙂 A RAID – bár nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket – arra azért jó, hogy az ember elüssön vele másfél órát. Egyszer. És bár ezen a nyáron nem a franciáknak áll a zászló – a Bébibumm csúnyán megbukott és A sóher is alulteljesített – én azért még kitartok amellett, hogy tudnak ők vígjátékot csinálni, méghozzá nem is akárhogy. Remek színészeik és alapötleteik vannak, csak a forgatókönyvet nem kéne összecsapni.
