Miért szeretnek a kicsi gyerekek a pocsolyába ugrálni? Ez a kérdés mostanában elég sokat foglalkoztat és tudom furán hangzik, hogy egyáltalán, hogyan jön a pocsolyába ugrálás a Project Powerhez? Megnyugtatom a kedélyeket, közelítésem alkalmasint filozófiai, nem pedig gyakorlati. A pici gyermekek imádják, ha beletrappolhatnak vagy beleugorhatnak a kis vizes gödröcskékbe. Én is imádtam! Nálam okosabb és a témában jártas szakemberek szerint elméletileg a kíváncsiságukat élik ki ilyenkor. Ez a felfedezési vágy, pedig komoly hatással lehet jövőbeni kreativitásukra, és a kereteken kívüli gondolkodásukra. A Project Power majdnem két órája után azonban valahogy azt éreztem, hogy a mű két rendezője, Henry Joost és Ariel Schulman, valószínűleg nem ugrált eleget a pocsolyába.
Képzeld el, hogy egy unalmas délutánon (vagy épp a pocsolyába ugrálástól megfázva) fogod az 500-as C-vitamin filmmel bélelt piruláját, eltekered, majd egy kis vízzel beveszed. Eddig ez simán teljesíthetőnek is tűnik. Aztán a pirula elkezd munkálkodni a szervezetedben, csinál egy kis csihi-puhit, átrendezgeti ott a dolgokat és a végén ott állsz a nappalid közepén, mint egy állati képességekkel felruházott szuperember. Így már izgisebb ugye? Ha szerencséd van kicsit lehűtöd a nappalit, vagy láthatatlan selfieket készíthetsz átlátszó testeddel, rosszabb esetben lángra kap a nagyi perzsa szőnyege vagy a pirula ereje egyszerűen felrobbant. Ez már azért elég lutri. Szóval ez a Project Power legnagyobb durranása, egy pirula, amely 5 percre olyan állati jellegű szuperképességgel ruház fel, hogy kinő tőle még egy kezed, a filmben szinte szó szerint!
Alapvetően az alapkoncepció érdekes, és a tény, hogy bárkiből szuperhős lehet, aki elrágcsálja a világító kis bigyuszt ügyesen univerzalizálja mindenkire a legyőzhetetlenséget, de valahogy mégsem áll össze ez az egész. Vannak benne lyukak. Henry Joost és Ariel Schulman, az Idegpálya két rendezője ebbe most kicsit keveset rakott bele. Mattson Tomlin-ra sem ebből a filmből fogunk emlékezni. A Project Power írójának több referenciája van készülő, mint elkészült munkáiról, többek közt a Robert Pattinson-os Batman film. Kíváncsi leszek hogyan alakul, majd a karrierje, de szerintem ennél ő tudna jobbat is.
Az alaptörténet szerint New Orleans-ban valami kemény nagykutya új drogot terít, ami brutál képességekkel ruház fel embereket, akik aztán mindenféle csúnyaságokat csinálnak. A sztori központi szereplője az Art-ot, vagy ahogy magát hívja, az Őrnagyot, megformáló Jamie Foxx (Ray, Django elszabadul, Collateral – A halál záloga) eltűnt lánya után kutat a jazz fővárosának zsúfolt utcáin. Oscar díja ellenére Foxx nem hoz emlékezetes alakítást, pedig megvan benne az a plusz, amitől tud kimagasló lenni. Nem formálja jól a múltja által kísértett hőst sem, a script nem hagy elég játékteret neki, hanem kreál belőle egy berágott, ugyanakkor sztoikus nyugalommal megáldott figurát, aki igencsak jól verekszik. Joseph-Gordon Levitt (Eredet, Looper – A jövő gyilkosa, A sötét lovag: Felemelkedés) sem alkot maradandót. Az általa életre keltett Frank nem tud elég kétes moralitású zsaru lenni, ahhoz, hogy nagyot üssön benne a mélyen megbúvó erkölcsisége. Mindent igyekszik megtenni a jó célért, de valahogy ez az igyekezet nem elég a karakternek, hogy hiteles legyen. A mélység hiánya egyedül legkevésbé Robin karakterét megformáló Dominique Fishback-nél (Fülledt utcák, Mutassatok egy hőst!) nem volt jellemző. Robint saját és beteg édesanyja boldogulásáért dílerkedik a Power tablettákkal és közben igyekszik talpon maradni a rendszer elnyomó könyöke alatt. Az ő játékában volt tűz, volt egyediség, a sztárok mellett jól meg tudta vetni a lábát. Különösen jó nézni, ahogy Jamie Foxx-al időnként kihúznak egymás alakításából egy-egy emlékezetesebb pillanatot.
Szintén a forgatókönyv hibájának tartom, hogy nem köt emocionálisan a karakterekhez. Szinte könyörgünk, hadd kötődhessünk, de a film, mint a pocsolyába ugrálás után a csizmánkon megmaradt vizet, ezt hideg komolysággal lerázza magáról. Folyamatosan azt érzi az ember, hogy valami hiányzik. Az utolsó 30 percben pedig rá is jövünk, hogy az állandó egyik helyszíntől a másikig való rohanásból a mélység hiányzott leginkább. A történet végig klisés. A végén csak azért izgultam, mert nem tudtam pontosan hogyan is fogják kivitelezni a valahol előre sejthető tetőpontot. Az antagonisták laposak, mint egy fadeszka és legalább olyan könnyen törnek. A céljuk bemutatása túl szimpla, az pedig, hogy egyáltalán megértsük őket vagy szimpatizáljunk velük egyszerűen lehetetlen. Vannak ’ők’ és ’mi’, a rosszak és a jók. A rendszer és a perifériára szorultak ugye.
A film mondanivalóját Jamie Foxx egy mondatban, premier plánban a nézőbe szugerálja: „a rendszert úgy tervezték, hogy keresztben lenyeljen (…) jöjj rá miben vagy jobb mindenki másnál és azt csapasd”. Szépnek szép, de talán ez egy picit szándékosan is áthallásos és kicsit erőtlen. Akarva akaratlanul tetten érhető benne a nyugati társadalmi mozgalmak behatása. Hogy valami jót is kiemeljek, az mindenképpen az akciójelenetek kivitelezése, ahogy a pirulától golyóálló emberek egymásra lövöldöznek és számolgatják, mikor telik le a nevezetes 5 perc. Egyik jelenetében, egy labor üvegfala mögül szemléljük végig, ahogy szépen legyőzik egymást, az a jelenet igencsak jól sikerült. Szóval tud azért szórakoztatni. Meg el is varázsol, ha kell. Képi világa és az animációi, ahogy a pirula elkezd dolgozni és ultra közeliben átalakítja a szemüket, meg a sejtjeiket, felettébb művészi és tud tetszeni. A zenéi is, bár nem csap le a New Orleans kínálta jazz stílusra, üde színfoltjai a filmnek és tudnak pakolni a ritmusán. Összességében nem egy pionír az akciófilmek műfajában, viszont azért el tud szórakoztatni, ha tudatosan nem várunk tőle sokat.
