Minden nap felnővünk kicsit.
Egykeként viszonylag nehéz azonosulni a testvérharcok problémáival, de ez nem jelenti azt, hogy a lehetetlen lenne átéreznem egy 4 éves kisfiú kálváriáját, aki úgy érzi, már nem szeretik úgy, mint azelőtt. Kun éli a 4 évesek átlagos életét. Játszik, imádja a vonatokat, ha megkérik a rendrakásra, bizton még nagyobb kupit csinál és szeparációs szorongás jeleit mutatja, mióta édesanyja elment a kórházba, hogy a húgával, Miraival térjen haza.
A film szépen felépíti azt a családi idillt, amiben Kun eddig élte az életét. De hirtelen minden megváltozik, hiszen anya most minden idejét Miraira áldozza.
Számomra a film nézése közben az egyetlen hiányérzetet az adta, hogy a szülők nagyon felszínesen próbálják meg elmagyarázni Kunnak, hogy miért érezheti most magát elhanyagolva. Majd hagytam kicsit ülepedni ezt az érzést. Azt hiszem a film megpróbálta átadni, azt amit ez a kisfiú valójában átél és felfog ebből a nehéz helyzetből. Nem a szülők tesznek a kelleténél kevesebbet, hanem az ő kis világában marad meg ennyi abból az információból, amit a kimerült szülők próbálnak megértetni vele.
Ő egyszerűen csak azt érzi, hogy a húga tehet mindenről.
Így hát ki is alakul egy masszív ellenszenv iránta. Hiszen, ha ő nem lenne, akkor újra minden sokkal jobb lenne.
És ekkor egy – talán kicsit túl – hosszadalmas, de szemet gyönyörködtető bevezetés után elkezdődik az, amit csak egy japán animétől kaphatunk meg. Egy számunkra furcsának tűnő, mégis annyira kellemesen valóságszerű utazás, amiben Kun elindul téren és időn át, hogy találkozzon azokkal, akik valaha fontosak voltak, vagy lesznek az életében. A múlt és jövő összetalálkozik a Kunnal, a jelennel. Ő pedig semmit sem veszítve dacosságából tanulja meg mennyire fontos a család, a kötelékek és a szeretet.
Mindezt észrevétlenül, szinte csak érintőlegesen adja át a film. Nem akar semmit túlmagyarázni. Kun csak sodródik az eseményekkel ezeken az utazásokon, de minden alkalommal tanul valamit magáról és az életről. Mi pedig mindeközben elfogadjuk a fantázia irracionalitását, hogy végig kísérjük őt ezen a lelki folyamaton, amire szüksége van egy kisgyereknek ahhoz, hogy feldolgozza a változást, ami mindig minden esetben elkerülhetetlen.
Kár, hogy minden nap felnővünk kicsit.
