Az, hogy Antonio Campos (Afterschool, Az igazi Simon) filmje egy regény alapján készült már az első kockák alatt kiderül, amint a narrátor (aki egyébként maga a regény szerzője, Donald Ray Pollock) alaposan elhelyezi a sztorit az 1950-es évek végi 60-as eleji vidéki Amerika terében és idejében. A sztori egy kupac, szélsőségben forgó ember életét mutatja be, akik, hol a hitüknek tulajdonított vallási fanatizmusuk, hol személyes vágyaik kielégítése miatt kegyetlenkednek szerencsétlen jött-menteken. Itt van a Sebastian Stan (Amerika kapitány: A tél katonája) által megformált korrupt rendőr, a vallásban menedéket keresők kiszolgáltatottságával visszaélő prédikátor (Robert Pattinson – Tenet) és egy fotográfus sorozatgyilkos házaspár Jason Clarke (Közellenségek) és Riley Keough (Mad Max: A harag útja) szereplésével. Mindez egy eldugott, düledező házakból és zsúfolt erdőkből álló térségben. Pszicho-thriller összetevők, pipa!
Az alaptörténet szerint a háború csendes-óceáni térségében szolgált, majd leszerelt Willard Russell (Bill Skarsgård – AZ, Deadpool 2.) úton hazafelé belebotlik a szerelembe és családjával együtt letelepedik az Ohio-beli apró városkában, Knockemstiff-ben. A háborúban átélt borzalmak által kísértett Willard fiát, Arvint vallási szellemben neveli, és a bosszúállás műfajába sem habozik őt bevezetni.
A fő történeti szál háromnegyed óra múlva indul be, amiben is a felnőtt Arvinnak (Tom Holland – Pókember: Hazatérés) egyik oldalról a vallási fanatizmus, másik oldalról a környék bűnös lelkei által közrefogva kell megtalálnia erkölcsi igazát.
Mivel a film egy adaptáció, a témaválasztásért járó plusz pont igazából a regénynek megy, viszont az mindenképp Campos zsenijét dicséri, hogy képes volt a hit és az erőszak történetét hihetően filmre vinni. Közelítése ugyanakkor veszélyes, hiszen hogy máshogy lehetne a vallásról beszélni, ha nem azzal a tudattal, hogy lehet, valakinek az érzékeny szcénáiba hatolunk. A Mindig az ördöggel ugyanakkor nem mond ítéletet a hit fontossága felett, csupán bemutatja, hogy a fanatizmusnak és a szélsőségességnek igenis vannak árnyoldalai.
A történet és a majd két és fél órás játékidő szerkesztése azonban érzésre nem teljes. A lassú építkezés jól áll neki. A ráérősségében van valami borzongató, mintha végig a levegőben lenne valami szörnyű dolognak a közeledte. Általában persze így is van. Azonban a szerkezetet illetően kicsit olyan az ember érzése, hogy Campos talán tiszteletből vagy óvatosságból, de igyekezett minél többet megtartani a regényből. Az eredménye rengeteg karakter lett, akiket aztán a hosszú játékidő alatt nem igazán tud elmélyíteni. Mintha Atlas tartaná a Földet, de mivel túl nehéz, ezért megcsapol pár óceánt, csak sajnos, ami marad, az hiába néz ki úgy, már nem a Föld, hanem egy másik bolygó. Ezt a könyvhöz való túlzott ragaszkodást a folyamatos narráció is erősíti. Az elején üde színfoltként megjelenő hang a végére már túl sokat fed fel és kezd zavaróvá válni. Főleg, amikor sokadszorra magyarázza el, mit éreznek és mire gondolnak éppen a karakterek. Keserű mintapéldája a „mondd el, ne mutasd” elvnek. Szinte könyörög a néző: „Érezni akarjuk, amit ők, nem hallani, amit éreznek!”.
A Mindig az ördöggel legnagyobb erőssége egyértelműen a színészi játék. Nem elég, hogy sikerült sztárokat szerződtetni a főbb szerepekre, azok olyan alakítást pakolnak ki az asztalra, hogy a hátunk is lúdbőrzik.
Bár a megváltásról szónokol és kereszthez fohászkodik, viselkedése nem katolikus, és ez a kettősség különösen érdekessé teszi a Robert Pattinson által megelevenített Teagardin prédikátor alakját. Pattinson mesteri játékát annyira öröm nézni, hogy nyugodt szívvel kijelenthetem, elvitte a show-t, kérem. Egyszerre alattomosan negédes és távolságtartóan színpadias. Mindezt csilli-villi ruházatával, menő verdájával és önelégült ábrázatával is alátámasztja. Tom Holland játéka szintén üde színfoltja a filmnek. Tapasztalatlansága ellenére képes a vállára venni a főszerepet és ügyesen meg is birkózik a teherrel. Jól hozza az egyszerűen durva és szögletes, de végig az igazságot kereső figurát. Simán ki tudott bújni a Pókember-filmek Peter Parkerének naiv és gyermeki alakjából. Öklével és pisztolyával keresi a megváltást, és bár haragjának elszenvedői szörnyű bűnök elkövetői, a film nyitva hagyja az egymás fölött való ítélkezés jogos voltának a kérdését.
Az egész film időnként sötétkedő, máskor verőfényes napsütéses hangulata különleges hatást kelt, főleg úgy, hogy a szörnyűséges tettek és gyilkosságok egy része idillikus erdei környezetben történik. Ezáltal a tettek még szörnyűbbek és borzongatóbbak. Képi világa és a produkciós dizájn kitűnően támogatja a cselekményt és a mondanivalót. A zenei bejátszások pedig szenzációsan rajzolják meg a 60-as évek vidéki Amerika vallásossággal, gospellel és rock’n’roll-lal átitatott világát.
Összességében a Mindig az ördöggel egy kellemesen borzongató élmény, mely nagy műgonddal dolgoz fel egy traumatikus felnövéstörténetet, a vakhit sötét oldalán való megváltáskeresést és szörnyű bűnök egész sorozatát.
