Volt egyszer egy Magyarország
Hogy a western zsáner (mind az irodalmi, mind a filmes) nem vert gyökeret Magyarországon, annak egyértelmű (már-már közhelyes) történelmi okai vannak. Leszámítva Szomjas György két alkotását [Talpuk alatt fütyül a szél (1976)], és a véleményem szerint kevésbé jól sikerült [Rosszemberek (1979)], sosem történt kísérlet arra, hogy magyar kontextusba helyeződjenek a műfaj toposzai. Holott, hogy mást ne mondjak, éppenséggel történelmünk során nálunk is voltak karabélyos marhapásztorok, a hajdúk (’hajtók’), kiknek kalandjairól könnyedén lehetne valódi gulyás-western filmet forgatni. Akik pedig kicsit jobban ismerik a műfaj történetét, tudhatják, hogy a műfajt egyszerre dekonstruáló és újra konstruáló olasz westernek előképét Kuroszawa Akira szamurájos filmjeiben leljük meg.
Éppen ezért a western sokkal kevésbé van egy adott történelmi korhoz és helyhez kötve (az amerikai Vadnyugat), témái, mint az ember és a természet, a peremvidék és a civilizáció, a hagyomány és a haladás, sőt, az egyén és a közösség összecsapása sokkal, de sokkal univerzálisabbak. Jelen rövid ajánlóm tárgya, ha úgy tetszik a magyar western harmadik képviselője, Kostyál Márk 2017-es Kojot című filmje éppen ilyen témákat jelenít meg.
„Ez itt nem Európa, sosem volt az!”
A cselekmény fő helyszínéül szolgáló falu, Tűzkő neve már önmagában költői, önmagán túlmutató jelentéssel bír. A rendkívül erős kezdő jelenetben nem is hagynak kétséget bennünk a településen fortyogó indulatokat és erőszakot illetően. Brutális képsorokban láthatjuk, ahogy egy férfi (Deák Sándor) megvadult bivalyként száll szembe birtoka védelmében a hatóságokkal. Elkeseredett küzdelme azonban kudarcra ítéltetett egy olyan világban, ahol a hatalom és a pénz birtokosai (e filmben a Szojka-család) bármit megszerezhetnek büntetlenül, és amit ő is kénytelen belátni.
Harcát végignézi az öreg Bicsérdi (Bocsárszky Pál), aki ezután hazatérve jobblétre szenderül kicsiny birtokán. E birtokot aztán Budapesten dolgozó banki alkalmazott unokájára, Misire hagyja örökül, és talán nem okoz nagy meglepetést, hogy Szojkáék ezt is szeretnék megkaparintani. Misinek azonban esze ágában sincs eladni frissen szerzett örökségét, melyhez nem csupán a vidék kezdetben romantikus miliője miatt ragaszkodik, hanem mint később kiderül, ő egyáltalán nem az a puhány pesti srác, akinek látszik, hanem nagyapja konok, makacs jellemét örökölte. Nem csak saját magáért, de felesége, Eszter (Dobra Mara) és leendő gyermekük miatt sem adja be a derekát.
Nem csoda, hogy hamar összebarátkozik a papa régi cimborájával, Lajossal (Bocsárszky Attila). Hozzájuk csatlakozik harmadikként a szűkszavú Attila (Orbán Levente), Lajos sógora, legfőbb ellenfeleik pedig a legidősebb Szojka Pál (Kovács Frigyes) és fia, Kispali (Mátray László). Adott tehát a tipikus, westernekre nagyon is jellemző alapkonfliktus, de számos más elemében is megjelenik a műfaj (képi beállítások, vagy a Morricone dallamait idéző remek zene), de utalnék itt magára a címre is. A szívós, félelmetesen vonyító prérifarkas mintegy Bicsérdiék „totemállata”, az öreg Misu bácsi és unokája így egyaránt címszereplők.
A western elemekhez jól illeszkedik a magyar rögvalóság realista ábrázolása, kezdve az építkezést „okosba” megoldó kontároktól, a bürokratikus nehézségeken át bezárólag addig, ahogy hősünk rádöbben, hogy a faluban szó szerint minden és mindenki Szojka oligarcha hatalma alatt áll: a polgármesteri hivatal, a kisbolt, a tüzép, és így tovább. Ez utóbbi, vagyis a helyi Döbrögik túlzott hatalomkoncentrációja, a kisemberek, a „senkik” kiszolgáltatottsága (modernség, demokrácia, jogállam ide vagy oda), és ami a leglényegesebb, a magántulajdonhoz való jog semmibevétele (mely sajnos végigkísérte történelmünket) mind-mind megoldhatatlannak és kiirthatatlannak tűnő problémák társadalmunkban. Nagy erőssége a filmnek, hogy még ezekhez a jelenetekhez is képes humorral közelíteni. Ez a sajátos, néha abszurd humor különösen a svéd üzletemberek megjelenésekor válik igazán pazarrá.
Szerencsére azonban nem esik abba a hibába a film, hogy az elnyomottakat egysíkúan pozitív, az elnyomó hatalmasokat pedig negatívan ábrázolja. Generációs ellentétek telepednek rá mind a Bicsérdi-, mind a Szojka-család múltjára és jelenére, az apa-fia és nagyapa-unoka viszonyokban, melyek jelentős része a férfiasság értelmezésével kapcsolatos. Misi is ebben az új közegben egy másik fajta férfiasságot készül elsajátítani, megtanulni. Ez pedig egyfajta szilaj, megalkuvást nem tűrő, önfejű maszkulinitás, ám szó sincs arról, hogy a Kojot ezt bármilyen értelemben idealizálná, sőt. A film végére Misinek is komoly döntést kell hoznia, hogy „fejlődéstörténete” milyen irányba menjen tovább. Többek között ezért is az egyetlen mindvégig rokonszenves férfi szereplő a szótlan (Lajos által „székely cigánynak” nevezett, szerintem emellett „indián”) Attila, akinél a függetlenség és öntörvényűség nem párosul toxikus jellemvonásokkal.
Nagyon jó tehát ez az árnyalt jellemábrázolás, mert így nem válik kisiskolás „tanmesévé”. Különösen két szereplő, az egymással szembenálló, ám egymásra mégis sokban hasonlító Misi és Kispali összetett jellemek, mindketten egyszerre elnyomók és áldozatok is a filmben. Egy ilyen világban pedig, mely tele van kisajátítással, megfelelési kényszerrel, rossz beidegződésekkel, óhatatlanul is az erőszak az egyetlen „univerzális nyelv”. Számos aspektusáról lehetne még beszélni a filmnek, nagy erőssége például még jó pár direkt szimbólum megjelenése (szarvas, sportkocsi), illetve az egyik szerintem legnyomasztóbb, Kispali ajándék teje Misi feleségének… Továbbá külön kiemelném még a naturalista verekedéseket, egyszerűen le a kalappal a kaszkadőrök munkája előtt. Sajnos a forgatókönyvben akad néhány hiba, sutább párbeszédek, de ezek az összképet nem rontják, és ezek elsőfilmes rendező esetében megbocsáthatóak. Talán még a lakodalmas jelenetet rövidítettem volna le, azt túl soknak éreztem (meghagyva mondjuk csak valamilyen bővített vagy rendezői változatban).
